A Milgram-kísérlet - Az engedelmesség pokolba vezető útja

  • Marosán György
  • 2009.08.27 00:00

Lokál

Adolf Eichmann náci háborús bűnös 1961-es jeruzsálemi pere furcsa szociálpszichológiai kísérletet inspirált. A Yale Egyetem ifjú kutatója, Stanley Milgram arra lett kíváncsi, vajon képes lehet-e az átlagember arra, hogy parancsra olyan cselekedeteket hajtson végre, amelyek legalapvetőbb erkölcsi meggyőződésének mondanak ellent. Az eredmény hátborzongató lett.
Adolf Eichmann náci háborús bűnös 1961-es jeruzsálemi pere furcsa szociálpszichológiai kísérletet inspirált. A Yale Egyetem ifjú kutatója, Stanley Milgram arra lett kíváncsi, vajon képes lehet-e az átlagember arra, hogy parancsra olyan cselekedeteket hajtson végre, amelyek legalapvetőbb erkölcsi meggyőződésének mondanak ellent. Az eredmény hátborzongató lett.

"Az önök feladata az lesz - igazította el a tudományos kísérletben való részvételre toborzott közreműködőket a világhírű Yale Egyetem tekintélyes tanára -, hogy a tapasztalt kísérletvezető irányítása alatt segítsenek neki a vizsgálat lebonyolításában. Azt kutatjuk - magyarázta -, miként hat a büntetés a kísérleti személyek emlékezetére. Az önként jelentkezőknek egyszerű feladatokat kell megoldaniuk, és ha hibáznak, büntetésként áramütést kapnak. Az önök dolga lesz, hogy a kísérletvezető utasítására az áramütést 'lebonyolító' berendezést kezeljék."

Ezt követően a professzor bevezette az alanyokat egy szobába, ahol a kísérletvezetővel találkozhattak, és üvegfal mögött - egy villamosszéknek tűnő alkalmatosságba beszíjazva - már ott ült a kísérlet egy másik résztvevője.

Engedelmesség mindhalálig

Mindez csaknem fél évszázada történt, azt követően, hogy egy Stanley Milgram nevű fiatal kutató az engedelmesség kísérleti vizsgálatára benyújtott pályázatát elfogadták. Azt azonban, hogy a kísérlet igazi alanya nem a "villamosszékbe" szíjazott delikvens - aki természetesen nem kapott áramütést -, hanem az áramütéseket végrehajtó önként jelentkezők, a résztvevők nem tudhatták. Ezt a "becsapós" módszert Milgram mentora, Solomon Asch saját korábbi kísérletében alkalmazta. Ebben még csak azt vizsgálták, vajon miként reagálnak az emberek arra, hogy csoportjuk egymást követő nyolc tagja egyöntetűen egy szemmel láthatóan hamis megoldást nyilvánít helyesnek. A tapasztalatok szerint az emberek túlnyomó része "lefekszik" a csoportnak, és maga is a nyilvánvalóan hamis eredményt nyilvánítja igaznak. Most azonban a tudósok arra voltak kíváncsiak, meddig hajlandók az emberek elmenni az engedelmességben.

A kísérletet megelőzően a kutatók - minthogy a vizsgálatban az átlagnál magasabb intelligenciájú, törvénytisztelő, amerikai fehér középosztálybeli személyek vettek részt, akik jól ismerték a 2. világháború borzalmas eseményeit - a feltétel nélkül engedelmeskedők arányát legfeljebb 10 százalékra, a büntetési hajlandóság felső határát 150 voltra becsülték. Ez már elég fájdalmas ahhoz, vélték, hogy "parancsmegtagadásra" késztessen. Az eredmények, amelyeket azóta minden témába vágó tankönyv részletesen tárgyal, mindenkit megdöbbentettek. A résztvevők alig 20 százaléka bizonytalanodott el 150 voltnál, 79 százalékuk pedig a halálos 450 voltig is "elment", jóllehet a "villamosszékbe" szíjazott személy (egy színész) már hörögve kérte a kísérlet felfüggesztését.

(Majdnem) mindannyian megtennénk

A kísérletet sok országban, különféle körülmények között megismételték. Kiderült: az engedelmesség mértékét alapvetően a kísérlet elrendezése befolyásolta. Ha az áramütés eszközlője és elszenvedője egyazon szobában tartózkodott, az engedelmesség 40 százalék alá csökkent. Ám amikor a szenvedőt üvegfal választotta el, és még inkább, ha egyáltalán nem lehetett őt látni, sokkal messzebb elmentek az emberek. A kísérlet megrázó eredményre vezetett: demokratikus társadalmakban felnőtt, az átlagnál intelligensebb, rendezett körülmények között élő, a törvénnyel soha összeütközésbe nem került személyek, akik semmifajta pszichológiai betegségben nem szenvedtek, egy tekintélyesnek vélt vezető jelenlétében, annak nem különösebben nyomatékos utasítására hajlandók halálos áramütést adni egy ismeretlennek - olyan hibáért, amely szóra sem érdemes.

Hogyan juthatott a fiatal kutató e barbár vizsgálat gondolatára? Bár az ötlet akkoriban benne volt a levegőben, Milgram érdeklődése egyértelműen zsidó származásából fakadt. "Az én szellemi otthonom - írta egy levelében - Közép-Európa. Nekem Prága német anyanyelvű zsidó közösségében kellett volna születnem 1922-ben, és 20 évvel később szinte bizonyosan gázkamrában végeztem volna. Miért hozta a sors, hogy egy bronxi kórházban születtem, igazán nem értem." 1960-ban, éppen amikor disszertációját írta, zajlott a jeruzsálemi Eichmann-per, és a holokauszt megelevenedő emléke élesen vetette fel az emberi viselkedés mozgatórugóinak elemzését.

A legutóbbi, 2008-as kísérletben - lásd erről az American Psychology ez év februári számát - bár az engedelmességi hajlandóság némileg csökkent (80-ról 70 százalékra), az alaptendencia megmaradt. A kísérlet újra azt igazolta, hogy a kedves olvasó által is jól ismert, tiszteletre méltó, a légynek sem ártó emberek - a szomszéd, akire mindig számíthatunk, a munkatárs, aki önzetlenül segít, a bridzspartner, akiben vakon bízunk - bizonyos körülmények között a parancsot gondolkodás nélkül végrehajtó, emberiesség elleni bűnöket elkövető személlyé változik át. És nem arról van szó, hogy léteznek ilyen emberek. Bizonyos mértékig mindannyian ilyenek vagyunk.

Az elmondottakból úgy tűnhet, mintha az engedelmességet ültetnénk a "vádlottak padjára", a körülményektől függetlenül. Ez azonban nem igaz. Vegyük szemügyre a jelenséget más szemszögből! 157 évvel ezelőtt egy angol hadihajó Dél-Afrika partjaitól 7 mérföldre utasaival, az ott élő telepesek családtagjaival zátonyra futott. A kapitány felsorakoztatta a fedélzeten a legénységet, és kiadta a parancsot: minden mentőcsónakot készítsenek elő, melyekbe a nők és gyermekek üljenek. Miután az összes civil beszállt a csónakokba, és elindultak a part felé, nem lévén több csónak, a kapitány azt mondta matrózainak: találkozunk a parton. A legénység kétharmada kapitányostul a tengerbe veszett. A legénység a halál biztos tudatában, ám fegyelmezetten végignézte, amint az összes mentőcsónak ismeretlen személyek ismeretlen hozzátartozóival elhagyta a hajót.

Az engedelmesség tehát egyszerre jótét szolgálója és kegyetlen zsarnoka a társadalomnak. Az ember alapvetően "engedelmességre programozott", de ennek irányultságát és értékét a körülmények határozzák meg. Részben erre utalt Hannah Arendtnek a jeruzsálemi Eichmann-pert feldolgozó A gonosz banalitása c. könyve. A filozófus írása általános elismerést váltott ki, ám élesen bírálták ama megállapítását, miszerint "Ez az ember nem 'szörnyeteg', ugyanakkor nem lehetett nem észrevenni, hogy egy báb volt." Arendt szerint Eichmann nem a hétköznapi értelemben vett gonoszt, inkább a porosz állam "mintaszerű" állampolgárát testesítette meg, akinek életét a kötelesség és a megfelelni vágyás vezérelte. Ezek a tulajdonságok köszönnek vissza a Felolvasó hősnőjénél is. Normális emberekről, tisztes polgárokról van szó, akik nem normális körülmények közé kerültek. Ezzel nem mentjük fel őket, inkább azokat a keveseket dicsérjük, akik rendkívüli körülmények között is képesek megőrizni emberi tartásukat, és ellenállnak a körülmények és a csoport nyomásának. És ráirányítjuk a figyelmet azon politikusok felelősségére, akik olyan közállapotokat hoznak létre, amelyek tömegével billentik át a normális embereket abnormális lényekké.

Kordában tartott engedelmesség

Az emberi közösség a saját kárán tanulta meg, hogy az általa létrehozott, utasításokkal működtetett szerveződésekben korlátok közé szorítsa az engedelmességet. A hadseregben, a titkosszolgálatokban a szervezeti feltételek, a szokások és a reflexek a parancs gondolkodás nélküli, azonnali végrehajtására késztetnek. Az engedelmesség azonban bármely egyenlőtlen helyzetet teremtő szervezetben - és minden szervezet ilyen - felülírja a lefektetett és begyakorolt korlátozó szabályokat. A kórházi nővérek például ösztönszerűen végrehajtják az orvosok szakszerűtlen és szabályellenes utasításait is (amint ez kísérletekben és hétköznapi élethelyzetben egyaránt feltárul). A legtöbb állami és üzleti szervezetben ezért igyekeznek olyan etikai feltételeket és szervezeti megoldásokat alkalmazni, amelyek - indokolt esetben - a parancs kiadóját elgondolkodásra, végrehajtóját a megtagadására késztethetik.

Az "elszabadult" engedelmesség ámokfutását az elmúlt évtizedekben könyvek és filmek - például az Apokalipszis most - sora tárta fel. A probléma élő voltát a legutóbbi években az iraki Abu Ghraib börtönben lezajló kínzások távolról sem egyedi esetei mutatták. Az atrocitások elkövetői az esetek túlnyomó többségében sem a szó hétköznapi, sem orvosi értelmében nem őrültek. Normális emberek, akik abnormális helyzetben megoldhatatlan problémákkal szembesültek.

A mindnyájunkban élő, engedelmességet előíró és másokat is arra kényszerítő evolúciós program készen várja az új parancsokat. Az előírások és az íratlan elvárások engedelmességre szólítanak az egyetemen, a kórházban, a vállalatnál vagy éppen a politikában. Aki nem tanul meg engedelmeskedni, az kihullik a rostán. Változás a múlthoz képest nem az emberi természetben, legfeljebb a körülményekben történt. A civilizált helyzetek - többnyire - lehetővé teszik a megfontolást. Ám a banki csődök, a műszaki katasztrófák és a politikai botrányok sorozata rádöbbent bennünket: szorosabbra kell vonni az engedelmesség erkölcsi határait és korlátjait. A szervezetek ezért - nem önszántukból, és nem örömmel - szélesre nyitják a nyilvánosság ellenőrzésének lehetőségét. A politikusok kontrollálni igyekeznek az emberek magánéletét megfigyelő szervezeteket. Különleges engedélyhez kötjük a személyes adatokhoz való hozzáférést. A politika persze bizonytalan: csak lassan és következetlenül formálja az optimális ellenőrzés szabályait. Van azonban egy kikezdhetetlen alapelv: az államnak kötelessége a rendszerré szervezett szabályokat és korlátokat egyaránt alkalmazva ellenőrzést gyakorolni minden engedelmességre építő szervezet felett.

Ma Magyarországon éppen ezen a területen mutatkoznak aggodalomra okot adó jelek. Felbukkantak és egyre kiterjedtebb tevékenységet folytatnak az állam által nem ellenőrzött, ugyanakkor erőszakszervezeteinek szimbólumrendszerét használó és alapvetően az engedelmességre építő csoportok. Felépítésük, szerveződésük és működésük a hadsereget mintázza. Nem pusztán érvelésükben dicsérik az erőszakot és szorgalmazzák a kemény fellépést "kijelölt" csoportok ellen, hanem meg is teszik. Megengedhetőnek tartják, hogy "rásegítsenek" az igazságszolgáltatásra vagy maguk teremtsenek rendet. Tevékenységüket olyan eszmerendszerre alapozzák, amely rokonszenvét nyilvánítja ki az egykor háborús bűnöket elkövető és az országot a pusztulás szélére sodró nyilas mozgalommal. Propagandájuk végveszélyt vizionál, sőt az utolsó utáni pillanatot. A veszély forrásának az "idegeneket" tüntetik fel, akik tudatosan törekednek a "nemzet" eltiprására, és akikkel szemben éppen ezért minden megengedett. Ebből a logikából vezetik le - nem is rejtve véka alá szándékaikat - az alkotmányos rendet átlépő és a törvényt felülíró lépéseket. Mindezek betetőzéseként megkezdődött az "idegenek" dehumanizálása: a plakátokon és a médiában "férgeknek", kártékony vagy éppen betegséget terjesztő állatoknak tüntetik fel őket.

A felrajzolt eseménysor "végállomása" az afrikai törzsi háborúk lincselése lehet. Ez önmagában ijesztő, ám a veszély még ennél is súlyosabb. A veszélyérzet sulykolása, a dehumanizálás és a sérelmi politizálás együtt olyan feltételeket eredményez, amelyekben a gondolkodás nélküli engedelmesség kötelességgé válik, a parancsvégrehajtás erkölcsi és törvényi korlátai ledőlnek. Ilyenkor az erőszak logikája mindig felülírja az értelem logikáját. Ez pedig egy jóval közelebbi és még ijesztőbb példát, a balkáni polgárháborúk eseményeit idézi. A magyar társadalom a legutóbbi időben a törvényes rend bomlásával és az erőszak rendjének szerveződésével szembesül. Ez a helyzet teszi figyelemre méltóvá Milgram kísérletének tanulságát. Az értelmiség, amelynek egymást követő generációi egyetemi tananyagként ismerkedhettek meg a tudomány tényeivel, elfeledkezni látszik a legfontosabbról: a veszélyeztetettség és az erőszak légkörében az engedelmesség mindnyájunkba beleprogramozott viselkedési szabálya "megszalad". Ez pedig - a 20. század valamennyi népirtásának példázata szerint - szükségszerűen állampolgárok szabadságának tömeges megsértéséhez és a bűnbakká nyilvánított társadalmi csoportok kitaszításához vezet.

Neked ajánljuk