helyrajzi szám

RIF-szappanok

Lokál

Már 1917-ben keringtek hírek, hogy az angol katonák szerint a németek emberi zsírból készítenek szappant.

„Mindent örökítsetek meg, szedjétek össze a filmeket, szedjétek össze a tanúkat, mert egyszer eljön majd a nap, amikor feláll valami rohadék, és azt mondja, hogy mindez meg sem történt” – mondta állítólag Eisenhower tábornok, amikor a szövetségesek felszabadították a koncentrációs táborokat. A nürnbergi perben bizonyítékként bemutatott filmek sokkolták az egész világot, a nézők olyasmivel szembesülhettek, amit elképzelni sem tudtak addig. A látottak nyomán tudatosult, hogy a gonoszság végtelen, és az ezzel kapcsolatos legképtelenebb állításokat sem lehet reflexből megcáfolni.

Ugyanez az állítás a II. világháborúban már a legkülönbözőbb helyeken került elő. Újságok írtak róla, politikusok hivatkoztak rá, ízléstelen viccek születtek, még a náci táborok személyzete is ezzel ijesztgette a foglyokat. Hitték is, nem is, de a háború után bemutatott filmek, a tanúvallomások nyomán megismert számtalan kínzás és bűncselekmény ismeretében a szappangyártást is kész tényként kezelte a világ közvéleménye. „A hamvakat műtrágyának használták, és néhány esetben megpróbálták az áldozatok testéből származó zsírt szappangyártásban hasznosítani” – állapították meg a nürnbergi per során, mivel a mai Lengyelország területén valóban voltak ilyen jellegű kísérletek. Mégis az terjedt el világszerte, hogy a szappanfőzés nagyüzemi keretek között zajlott – a táborokban megölt százezrek holttestét felhasználva. Ugyanakkor a racionalitás – érthető okokból – csődöt mondott. Senkinek nem jutott az eszébe, hogy a koncentrációs táborok működési mechanizmusa – a holttestek azonnali megsemmisítése – tökéletesen ellentmond a szappanfőzést megelőző bonyolult vegyipari eljárásoknak, pedig ebből könnyen ki lehetett volna következtetni, hogy az ipari méretű szappangyártás kivitelezhetetlen lett volna, tehát nem is létezett. Ez pedig a későbbiekben épp elég volt, és gyakran ma is elég ahhoz, hogy felálljon valami rohadék, és azt mondja, íme, a bizonyíték, hogy a holokausztot csak kitalálták.

Az 1940-es években az a három betű – RIF – is kellőképp meggyőzőnek tűnt, amelyeket a háború idején készített szappanokra írtak. A felirat valójában a Reichsstelle für industrielle Fettversorgung (birodalmi zsírelosztó központ) rövidítése volt, a többség mégis azt olvasta ki belőle, hogy Reines Juden-Fett – „tiszta zsidó zsír”. Így váltak a RIF-szappanok a dehumanizáció megtestesülésévé – függetlenül attól, hogy miből készültek.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)