„A pokol – az a többiek” – hangzik Jean-Paul Sartre ismert és megcáfolhatatlan bölcsessége a kánikulai strandszezonról. A francia mester mai rokonainak élete nem is áll másból, mint a vízpartok egzisztencialista szemléletű felkutatásából: hol lehet egy jót strandolni anélkül, hogy hatpercenként bucskázna át rajtunk Pecsenyevörösék tündérien labdázó kisfia. Hol az a hely, ahol nem olvad rá a dobhártyánkra a főttkukoricás figyelemfelkeltő biciklicsengettyűjének alattomossága, ahol nem pirul egész nyárra a bőrünkre a lángossütő lehelete? Például a közvetlenül a magyar–osztrák határnál, a Kőszegtől és Szombathelytől is 20-25 percnyi autóútra található, minden túlzás nélkül festői környezetben elterülő rohonci tónál, amelyet bár emberkéz épített, a víz minőségét a tavat tápláló források szavatolják. Ahogy a víz állandó hűvösségét is, de ez a kánikulában direkt jólesik, és legalább elriaszt néhány érdeklődőt.
Nem mintha az öthektáros területen igazán nagy veszélyt jelentene az emberek sokasága, ráadásul a tó egyik fele kevésbé van kiépítve, így oda még az igazán mizantróp napozók is elvonulhatnak. Tényleg érthetetlen, hogy nincs nagyobb tömeg, hiszen a belépő pimaszul olcsó (1,20 euró a gyerekeknek, 3,50 a felnőtteknek), cserébe viszont minden van. És minden alatt nemcsak a növekvő magyar közönség igényeit kiszolgáló – és úgy tűnik, elkerülhetetlen – lángosvásárlási lehetőséget értjük, hanem a tó egyik felén végig kiépített mólórendszert, a sekély részbe telepített vízi játszóteret és az ingyenes csúszdát, az ötméteres ugrótornyot, az árnyékos és a napos részek jó arányát, a vízibicikli-kölcsönzőt és a tó közepén lebegő mólót. Addig menjenek, amíg el nem kezdődik az elbalatonosodás: a folyamatra legutóbbi ott jártunkkor a teljes büfészemélyzet magyar munkaerőre cserélésével készült a tulajdonos.
Badesee Rechnitz, Faludigasse
