Magyar Narancs: Dél-Spanyolországban kezdődik a történet, ami miatt leültünk beszélgetni. Hogyan?
H: Perpinnonban felvett egy öreg hippi, amikor két zsömlével a zsebemben stoppoltam, és amikor éppen az sem érdekelt volna, ha ott döglök meg az út szélén. Körülbelül négy nap alatt leértünk Algecirazba, közben elmesélte, hogy már gyilkolt is, a legjobb barátját, valami nőért, aztán kérdezte, mit akarok csinálni, mondtam, hogy nem tudom, illetve hogy Afrikába megyek. Tényleg fogalmam sem volt, mit fogok csinálni, ez nem élvezetes kis bulinak indult, akkor már tele volt a tököm. Szóval, átmentünk Gibraltárba, ahol az ő marokkói ismerőseivel találkoztunk, akik mondták, hogy lenne egy kis munka. Annyira hülye persze nem voltam, hogy ne sejtettem volna, mi az, de mondtam, jó.
MN: Megismerkedtetek, majd egyszerűen azt mondták neked, hogy csempéssz nekünk egy kis drogot?
H: Igen, de ez számukra nem így fogalmazódott meg. Az volt, hogy hát, kéne egy kis hasist hozni, mert egyébként az pénzbe kerül és jó üzlet, és ezt mindenki tudja. Bizonyos szempontból ismeretlen voltam ugyan, de aki engem levitt oda, az nem volt az. Ráadásul az öreg se vitt volna le magával akárkit, ez biztos. Átmentünk Algecirazból Seutába, ott megvolt a cucc, fölvetted magadra, körbetekertek szépen egy ilyen tapadó szarral, amivel általában olyan három kiló körül hozott át az ember, Algecirazban aztán levágták róla, és megkapta a lét.
MN: Meddig tartott ez az időszak?
H: Körülbelül kilenc hónapig. Egy idő után már máshova is vittem, többek közt a Kanári-szigetekre. Oda volt körülbelül négy utam, ha jól emlékszem, negyedikre kaptak el. Az utolsó kettőt egy angol sráccal csináltuk, amikor már magunknak vettük, és ugyanazoknak adtuk el, akiknek eredetileg.
MN: Hogy kaptak el?
H: Ez érdekes volt, mert több helyen is megtörténhetett volna, ahol van vámvizsgálat. De nem, a Kanári-szigeteken, Las Palmasban, az ajtónál mondta egy úriember, hogy ugyan menjek már vissza, megvizsgálnák a táskámat, meg is nézte töviről hegyire, de nem volt benne semmi. Én meg mondtam közben, hogy tőlem taperolhatja a táskám, csak már mennék, mert igazából nem ezzel szeretném tölteni az időmet. Jó, rendben, semmi gond, csak még menjek be az irodába. Ott elkérték a dzsekimet, azt is végigtapogatták, aztán mondták, hogy emeljem fel a pólómat. Felemeltem, és ott volt az egész.
MN: Sejted, hogy miért pont téged kaptak el?
H: Hónapokig gondolkodtam rajta. Vagy spontán lebukás volt, vagy valahonnan tudhatták, hogy jövök. Ami furcsa lett volna, mert nem voltunk túl közlékenyek azokkal, akikkel előzőleg kapcsolatban álltunk, sőt azok sem tudták, hogy jövünk, akiknek eladtunk. Ráadásul a Kanári-szigetekre el lehet menni hajóval, repülővel, több útvonalon is, és azt nem tudhatták, hogy pont arra megyünk, amerre éppen.
MN: Mi történt azután, hogy megtalálták rajtad a cuccot?
H: Adtak egy pofont, amitől kurva ideges lettem. De soha többet nem volt semmi ilyesmi. Aztán elvittek az ottani őrszobára, ami katasztrofális volt, eszméletlenül dzsuvás, irtózat, vérfoltos falak, kőpriccs, semmi más, se pokróc, se semmi. Három napig voltam ott, miközben a másik szobában emberek ordítoztak. A harmadik napon felvittek az irodába, felvették a jegyzőkönyvet. Akkor elmondtam, hogy volt, nem lehetett letagadni, a hajó-, a busz- meg a repülőjegy ott volt a zsebemben, tehát tudhatták, hogyan jöttem. Az már más kérdés, hogy kitől vettem az anyagot. Nyilvánvalóan ott kóvályogtam Seutában, amikor kiszóltak egy Mercedesből, hogy kell-e valami kis cucc, én meg mondtam, hogy kell, de nem kicsi, hanem sok, egy ilyen rozzant Mercedes volt, már nem is emlékszem rá, hogy nézett ki, talán fehér, abból van ott a legtöbb.
MN: Vagyis előadtad, hogy te vagy a szegény fiú, aki így akart egy kis pénzt keresni magának, hogy meg tudjon élni.
H: Gyakorlatilag igen. Persze abszolút nem hitték el. De gondolom, majdnem mindenki ugyanezt mondja, hacsak nem akar valakit bemártani. Aztán felvittek a börtönbe, ahol csak korban különítették el az embereket körletekbe, abban, hogy mit csináltak, nem. Volt például egy gyerek, aki két hétig volt benn, bedobott egy ablakot, mert cipőt akart magának, vagy mit. Úgy voltam ott nyolc hónapig, hogy semmiféle papírt nem kaptam, és senki semmit nem mondott arról, hogy mi lesz. De ez nem volt kivételes, nem ütközött meg rajta senki. Mondjuk én baromira.
MN: Hogyan teltek a napok?
H: Lehetett focizni, kosárlabdázni, sakkozni, csocsózni, de ahogy emlékszem, én legfőképpen járkáltam meg feküdtem a napon. Egyébként elég szabad élet, az őrökkel se volt semmi, se gumibot, se ilyenek, szóval, nem bunkók. Ott tanultam meg spanyolul.
MN: Kapcsolatok?
H: Elsősorban haverok. Olyan klikkek, amilyenekről itthon is hallani, igazából nem voltak, nem volt rájuk szükség. Igaz, hogy volt ott terrorista, gyilkos, de a mentalitás más, nincsenek ezek az amerikai filmekből átvett dolgok. Marha jól persze nem éreztem magam. Tornaterembe jártunk örökösen. Mindennap másfél óra.
MN: Másképpen kezelték azokat, akik ugyanolyan okból voltak benn, mint te?
H: Abszolút másképp, de nem emiatt, hanem mert külföldiek voltunk. Létezett köztünk valami közösségféle. Bár voltak átfedések, mert ott tartották a kolumbiaiakat is, akik inkább spanyolul beszéltek, de mégiscsak külföldieknek számítottak, ezért aztán ők voltak a köztes lét képviselői. Szóval, szigorú elhatárolódások nem voltak.
MN: A zárkák?
H: Mindent lehetett csinálni, tévé, egy rakás könyv, újságok, minden. Úgy a hetedik hónaptól változott meg a kép, mert a sok tornatermezés miatt kaptam egy munkát, amiért nem fizettek, mint például a konyhán - bár oda nem is mentem volna, akkor még elég szépen volt pénzem -, hanem elfoglaltságot jelentett egész délelőtt meg egész délután. Súlyzós edzéseket tartottam a többieknek, és ez körülbelül öt hónapig tartott. Aztán bevittek Las Palmasba többedmagammal egy ügyvédi irodába.
MN: Egyszer csak azt mondták neked, hogy készülj, mert holnap reggel visznek?
H: Ott elém raktak egy papírt, amin az állt, hogy öt év két hónapot kaptam.
MN: Tárgyalás nélkül?
H: Igen. Ez valami előzetes ügyészi ítélet volt. Kérdeztem, hogy tudok-e valamit csinálni, de mondták, hogy nem igazán - hát jó, akkor aláírom. Bent már beszéltünk arról, hogy mi van, ha nem írja alá valaki, és azt mondták, akkor vagy rámásznak, vagy lejjebb viszik a büntetést. Szóval kétesélyes volt, engem meg baromira nem érdekelt. Ha nem írom alá, akkor tovább húzódik, és amúgy is tele volt a tököm. Rá két hónapra megvolt a tárgyalás. Előtte, amikor kint vártam, bemutatták az ügyvédnőmet. Persze lehetett volna fogadni ügyvédet, de volt olyan, akitől már egy éve húzta a pénzt, aztán még semmit nem látott. Így aztán úgy döntöttem, hogy nem, és lett ez a kirendelt kis ügyvédnő, aki lehetett annyi, mint én, körülbelül huszonöt. Õ is kérdezte, hogy beleegyezem-e az ítéletbe, mire azt válaszoltam, hogy nem tudok mit csinálni, egyébként is, most mondjam azt, hogy nem, és akkor majd ön fog megvédeni, akit most látok először, nevetséges, úgyhogy hagyjuk is, beleegyezem. Bement, valamit tárgyalgatott velük, aztán kijött, és kérdezte, hogy jó-e négy év két hónap. Mondtam, hogy az öt évhez képest kurva jó, elfogadom. Akkor bementünk, ott még elmondták ugyanazt, hogy mi történt, miért, hogyan satöbbi, nem kérdeztek semmit. Hullafáradt bíró volt, jártak be zsinórban hozzá az emberek, rávágott valami kalapáccsal az asztalra, aztán mondta, hogy vége.
MN: Az már letöltött büntetésnek számított, amit addig bent voltál?
H: Igen. Sőt: nagyon sokat járkáltunk az udvaron, és ez általában problémamentes volt, semmi különösebb összezördülés, legfeljebb kisebb verekedések fordultak elő; ha pedig valaki nem csinált valami komolyabb dolgot, akkor nyolc hónap számított egy évnek. Ha még dolgoztál is, akkor még tizenöt-húsz napot vagy ilyesmit kaptál háromhavonta, plusz levonást. Nekem a tornaterem miatt vontak le.
MN: Ugyanoda vittek vissza?
H: Igen. Egy évet voltam a Las Palmas-i börtönben, vagyis a tárgyalás után még két hónapot, és ez körülbelül másfél évnek számított. Aztán egyszer csak kiderült, hogy utazás van, megyünk Penizulára, Spanyolországba.
MN: Lehetett tudni, hogy miért?
H: Arra gondoltam, hogy a külföldieket válogatják ki. Legalábbis nagyrészt minket vittek át. Elég rohadt út volt, fegyveres őrök, gumibot, katonai repülő meg ilyesmi, és komolyan vették az egészet, bilincs satöbbi. Megérkeztünk Toledóba, a másik börtönbe. Ott már nagyon sokszor változtak a dolgok, mindenki kavart, hárman szabadultak, amíg én ott voltam, az alatt a kábé szintén egy év alatt. Öltözködtek, tettek-vettek, kurvára örültek, meg minden, én meg néztem, de jó neked, baszod. Ott már jöttek oda, hogy te, öreg, izé, kéne százötven pezeta. De ezt meg lehetett szokni, mondtam, hogy nincs, és kész, semmi nincs.
MN: Lett volna?
H: Persze, még ott is volt pénzem, olyan negyvenöt-ötvenezer forinttal jöttem haza. Ha négy hónappal többet kell lennem, akkor már húzósabb. Toledóban már nagyobb volt a szeparálódás, a külföldiek még inkább elkülönültek; ott már volt olyan, hogy a spanyolokat utálták, mint a szart, a spanyolok pedig utálták a kolumbiaiakat. Itt már rengeteg konfliktus volt, általában heroin miatt.
MN: Az őrök mennyire avatkoztak bele?
H: Beleavatkoztak volna, ha tudtak volna róla. De a legtöbb esetben nem tudtak, mert a heroinisták bementek a vécébe, úgy hívták, hogy el tigre, a tigris, ott elrendezték az ilyesmit, miközben általában két ember figyelt, hogy ki jön arra.
MN: Azért ez már olyasmi, mint az amerikai filmek.
H: Majdnem. De semmi sem olyan szörnyű, amikor benne vagy.
MN: Hogyan szabadultál? Egyszer csak azt mondták, hogy akkor holnap mehetsz?
H: Így. De előtte nagy kavarás volt, mert kétszer is mondtak időpontot, ami aztán mégse úgy lett, le is fogytam vagy nyolc kilót ennek a tortúrának köszönhetően. Végül megtudtam a pontos időpontot, hogy valamikor márciusban, a születésnapom tájékán jövök. És akkor tényleg jöttem is. Szóltak, hogy másnap hajnalban megyek, pakoljam össze a cuccaimat.
MN: Volt bármiféle terved, hogy mi lesz, ha kilépsz a kapun?
H: Úgy voltam vele, hogy nem jövök haza, csakhogy akkor nem kaptam volna meg a feltételes szabadlábra helyezést. Akkor sem, ha más országba akartam volna menni. Ez hivatalosan nem így volt, de a gyakorlatban így működött.
MN: Ellenőrizték, hogy hazajössz, felraktak a repülőre?
H: Pontosan. Hajnalban leadtam a cuccokat, megkaptam a papírt, aztán ki a reptérre. A gépem indulására hét órát kellett várni, ami azt jelentette, hogy levittek egy alagsorba, megint elvették a cipőfűzőm, a nadrágszíjam satöbbi, ott már kegyetlenül elkezdtem üvölteni és káromkodni, mert feltételesen szabadlábra voltam helyezve. Ezt abszolút jogtalannak éreztem. Megvárom a gépet fönn, ülök és újságot olvasok, nem pedig lent járkálok föl-alá, ahol ráadásul nem engedtek rágyújtani, ami kurvára idegesített. Hét órán keresztül, neonban. Akkor bejött egy tökrészeg rendőr, hogy menjek, indulás van. Vettem fel a cuccokat, fűztem volna be a bakancsomat, de mondja, hogy arra már nincs idő, rakjam zsebre, mert megy a gép. Beszálltunk a kocsiba, a repülőgép csak rám vár, mindenki bent ült és nézett engem, látta, hogy rendőrségi autó satöbbi. Mentem fölfelé, előtte még kérdeztem a magyar pilótától spanyolul, hogy hova tudom lerakni a cuccaimat, ő magyarul válaszolt, én spanyolul megköszöntem. Be a gépbe, a csomagomat ők elrendezték, mondták, ezzel nem lesz semmi gond. Ja, és az útlevelemet odaadták egy marha nagy borítékban a pilótának. De miután felszálltunk, a stewardess csak odahozta nekem, és mondta, hogy a pilótát ez az egész nem érdekli. Kurvára megörültem. Esőben szálltunk le Budapesten, az útlevélnél megint az volt bennem, hogy mi lesz. De megnézte, visszaadta, semmi. Nem hittem el. És miközben vártunk a csomagokra, egyfolytában az az érzésem volt, hogy valaki a hátamra fogja tenni a kezét, hogy na, uram, azért...
MN: Magyarországon büntetlen előéletű vagy?
H: Igen. Azóta már háromszor kellett erkölcsi bizonyítványt kérnem, de minden különösebb izé nélkül megadták.
MN: Felmerült benned, miután hazajöttél, hogy itthon valami ilyesmiből élj?
H: Nem igazán. Ezt úgy értsd, hogy nem merült fel. De tökrészegen biztos eszembe jutott már, hogy mittudomén, ezt hogyan lehetne itt vagy ott. De ott sem ez a része érdekelt, hanem az, hogy hogyan lehetne pénzt csinálni. Itt pedig nem igazán folytatnám, ráadásul nem is igazán tudom, hogyan. De én ott láttam embereket tönkremenni, herointól, nap mint nap.
MN: A repülőn terveztél valamit arról, hogy...
H: ...hogy mit fogok csinálni? Persze. Azt, hogy mit fogok csinálni aznap este. És végül az is lett. Senki nem tette rám a kezét, kiszédelegtem, beszálltam egy taxiba, de gondolkoztam azon, hogy Kőbánya-Kispestnél átszállok a metróra, és abból majd át egy másik taxiba, hogy tuti legyen a nyomvesztés, az életben ne tudjanak megtalálni, meg ilyesmi. Azt, hogy mikor jövök, nem tudta senki. Fölmentem egy barátomhoz, leraktam a cuccomat, és ahogy lejöttem a lakásból, egy ismerős hátulról rám tette a kezét, helló, mi van veled, rég láttalak. Ránéztem, azonnal jössz velem, de előtte beülünk itt valahova. Beültünk, vettem tíz doboz cigarettát, ötöt neki, ötöt magamnak, és kurvára berúgtunk ott helyben, és attól kezdve végig az éjszakán. Elkeveredtünk a Tilosba, olyan három óra körül, ott találkoztam az egyik nővel, nagy nyakbaugrás, meg még mindenféle találkozások, aztán felmentünk bulizni, ivászat, dugtunk, kész. Ugyanolyan volt, mint azelőtt. Semmi különösebb. Aztán ilyen alapproblémák, hogy lakni, meg hogy végül is mit fogok csinálni, de mondjuk ez már megvolt előtte is.
MN: És az átértékelés?
H: Azon gondolkoztam sokat, hogy kiket bántottam meg, és az nagyon visszajött. Azt hiszem, nem vagyok annyira durva, mint azelőtt. Hát égtem. Érted? Egy égő ember, aki aztán mindenkit összeéget, akit lehet, és nem érdekelt, hogy ez most nő vagy ember vagy barát. Senki nem érdekelt.
Köves Viktória
