Százéves házak - Lakossági fórum

Lokál

Az OSA Archívum és a Kortárs Építészeti Központ kezdeményezése a gangra csábította azokat is, akik riadtan rezzennek össze, ha a postás csenget. Majd' ötven budapesti épület ünnepelte százéves születésnapját.

1911-ben adták át a belvárosban a Goldberger-házat, ahol ma az OSA Archívuma található. Az Arany János utcai intézet munkatársai a jeles évfordulóról azonban nemcsak házon belül emlékeztek meg: a "Budapest 100" nevű program keretein belül jó néhány, idén 100 éves fővárosi épület - lakóház és közintézmény - közös ünnepévé vált (az előzményekről bővebben: Napfogyatkozás előtt, Magyar Narancs, 2011. március 31.). Az év századik napjára (április 10.) időzített hétvégi eseménysorozaton lelkes közös képviselők, nosztalgiázó lakók, büszke intézményvezetők és sok-sok látogató igazolta, hogy elég egy jó és "minden gyanú felett álló" civil kezdeményezés, máris szerethetővé válik ez oly sokszor leírt főváros. A programban ismerős és ismeretlen "tereptárgyak" sorakoznak, műsoron van a Párisi Nagyáruház (Divatcsarnok), a margitszigeti víztorony, a Könyves Kálmán körúti Országos Pedagógiai Múzeum és Könyvtár vagy a Palace szálló -, majdnem ötven helyszín a Rózsadombtól a Wekerle-telepig, a teljes kínálat bejárhatatlan. Találomra bökünk rá a térképre.

A Damjanich utca-Dózsa György út sarkán álló ház egyértelműen a "jobbak" közül való: ugyanúgy a Jónás testvérek építették, mint az ötletadó Goldberger-házat, a masszív építmény 1911-nél későbbinek tűnik. Kirakatában valaha kávéház működött, ennek egy része később ortopédcipő-mintabolt lett. A ház "legemlékezetesebb" eleme azonban az a Damjanich tábornok sziluettjét ábrázoló, színes emléktábla, amit leginkább az erre járó 70-es troli törzsutasai véshetnek nap mint nap emlékezetükbe. A ház kívülről most is hétköznapi arcát mutatja, de az udvarban - pontosabban az első szinten kialakított, terasznak is beillő "közös területen" - süteménnyel, üdítővel megrakott, ünnepi asztalok, felvilágosítással Urbán Miklósné közös képviselő, nyugalmazott pedagógus szolgál. Megtudjuk, hogy a telekre először 1863-ban építettek házat, majd a millennium évében egy másikat, ami már háromemeletes volt. Jónásék ezt áldozták be a premodern stílusúnak is mondott bérpalotájuk kedvéért, amelynek "palotasága" cseppet sem túlzás: eredetileg ugyanis emeletenként csak 4-5, 170-180 négyzetméteres lakás volt kiadó. "Ezekben a lakásokban egyebek mellett két szalon, két hálószoba, ebédlő, sőt két vécé is volt" - mondja a közös képviselő, majd hozzáteszi, hogy a tervezők a kiszolgáló személyzetre is gondoltak, hiszen nemcsak a szokásos cselédlépcsővel, de cselédlifttel is felszerelték a házat. A testvérek kultúra iránti elkötelezettségét mutatja, hogy a tetőszintre műteremlakást terveztek, ahol valaha Vajda Lajos alkotott.

A palota a második világháború után nemcsak azért szürkült be, mert a rendelkezésre álló lakásokat előbb társbérletesítéssel, majd leválasztásokkal több mint a duplájára emelték. A későbbi gazda, vagyis az Ingatlankezelő Vállalat (IKV) már cseppet sem volt tekintettel az eredeti elképzelés finomságaira. Az épület történetének a legbrutálisabb lépése azonban minden bizonnyal az egykori Andrássy kávéház (itt ökölvívóterem is működött, amit az ifjú Rejtő Jenő is látogatott egy időben) üvegkupolájának megsemmisítése volt - ehelyett épült az a teraszszerű valami, ahol most ünnepel a ház.

Pékségek

A Király utca és a Hársfa utca sarkán álló épületben egy éppen eladó (irányár: 45 millió forint), ezért kiürített, 167 négyzetméteres lakást járhatunk körbe, ami azért számít ritkaságnak, mert "beosztása" változatlan maradt az elmúlt száz évben. Emellett még a pince játszik, ahol nemcsak egy "gyári állapotban" lévő korabeli szivattyút csodálhatunk meg, de a ház egyik lakójának, Budai Zsolt Jánosnak a világító installációit is. Egy másik szomszéd, Virágh Tibor - a la Galkó Balázs - a kedvenc költő nevének bemondására azonnal elmond egy verset, az esemény "motorja", Juhász úr, a közös képviselő pedig a múltba kalauzol. Megtudjuk: a Király utca 67. azok közé az akkoriban igen gyakori "képződmények" közé tartozik, amikor a tervező, az építtető és a háztulajdonos ugyanaz volt. Hudetz János ragaszkodott a hagyományokhoz, ugyanis ezen a telken épült fel a XVIII. század végén Pest város első péksége, majd üzemelt több mint száz éven át - így hát evidens volt számára, hogy ne szemfelszedő vagy kalapos rendezkedjen be a földszinti üzlethelyiségbe. És igaz, hogy jelenleg végkiárusítással csábító turkáló található az épületben, de a pékség egészen az 1960-as évekig működött.

Azt viszont csak az isten tudja, hogy a Váci út 123. alatt meddig működhetett a Zsemle '93 Kft. péksége, melynek felújítása - a még látható cégtábla szerint - "a Széchenyi Terv által nyújtott támogatással valósult meg". Csak azt tudjuk, hogy száz évvel ezelőtt egy Schneller nevű pék építtetett ide sütödéből, boltból és háromszobás lakásból álló házikót, s a profil a hosszú évtizedek alatt sem változott. Legfeljebb annyit, hogy a "szolgálati lakásból" három "tanácsi" bérleményt alakítottak ki, a pékséget pedig állami kezelésbe vették. A Zsemle '93 Kft. már a rendszerváltás "gyermeke", és a Széchenyi Terv biztosította felújítás ellenére is csak epilógus: a Róth Zsigmond és Tauszig Béla tervezte épületet márciusban lebontották, feltehetően nem a programsorozat beharangozójaként.

Ellenben hiába áll viszonylag masszívan a józsefvárosi Sárkány utca 11-es számú háza, bármelyik európai város részletét eljátszhatná egy második világháborús csatajelenetben. A programfüzet ezt is megemlíti mint "rendezvényhelyszínt", ám az udvarba lépve ennek - és bármilyen életnek - nincs nyoma. Indulnánk kifelé, ám a kapuban három fiatalember állja utunkat, és kérdik, mi járatban vagyunk. Elmondjuk, ők értetlenkednek, majd miután nemleges választ adunk arra, hogy megtekintsük a házban lévő eladó lakást, egyikük táncra perdül: "Végül is csinálhatunk műsort, de akkor belépőt is kell fizetni."

Jó ház, rossz környék

Valamivel beljebb, a Rákóczi térbe futó Német utcában sincs műsor, ellenben a 13-as számú ház legrégebbi lakója, Erdey László a lakásán fogadja az érdeklődőket. A 75 éves férfi édesanyja - gyermekként - 100 évvel ezelőtt költözött az akkor "új építésűnek" számító, 96 négyzetméteres lakásba, Erdey úr életének kezdeti szakasza klasszikus polgári miliőben zajlott, bár a környék, a közeli, Conti utcai nyilvánosházak miatt sosem számított előkelőnek. Az viszont meglepő, hogy ez a Német utcai ház később, a Rákóczi tér fogalommá válása után sem vált igazán kényelmetlenné. "A szemközti általános iskola kimondottan magas színvonalon működött, a házban szobáztatás sohasem volt, és bár igaz, hogy a lányok itt, az utcában is álldogáltak, a botrányok elkerültek bennünket, amióta pedig fölszerelték a térfigyelő kamerákat, már kifejezetten csendes lett ez a környék" - mondja az idős lakó.

Lefelé menet a lépcsőházban megcsodálhatjuk azt a néhány színes ólomüveg ablakot, amely valahogy kijátszotta az elmúlást. A márványos oszlopokkal díszített kapualjban az eredeti kapunak nem volt ekkora szerencséje, a ház tatarozásakor, még a rendszerváltás előtt elvitték, s helyébe randa lemezajtót állítottak. "Akkoriban úgy volt - emlékezett vissza Erdey László, de ugyanezt más házakban is mesélték -, ha tatarozáskor valami megtetszett a főnöknek vagy a munkásoknak, kiszerelték, lebontották, és vitték haza vagy a telekre."

Mi viszont csak az élményeket visszük haza. Igaz, megfordul a fejünkben, vajon hány köbméter fát és hány tonna vasat nyelhettek le a régi Budapestből az IKV-korszak kreatív hobbikert-tulajdonosai, és hogy miként rondítottak - és rondítanak - el fontos részleteket költségkímélés címén, mégis arra jutunk, szerencsére bőven akad még felfedezésre váró látnivaló, és nemcsak a régi fényképeken.

Neked ajánljuk