A Budavári Palota sorsa ma bizonytalan. Átépítése, korszerűsítése, rekonstrukciója vagy továbbépítése napirenden lévő probléma. A jövőjéről szóló döntés nyilvánvalóan egyszerre művészeti, urbanisztikai, közgazdasági és műemlékvédelmi kérdés, de mindezek előtt világnézeti, enyhébben fogalmazva: politikai ügy. Éppen ezért hasznosítási koncepcióját nem lehet anélkül megalkotni, hogy múltjával, reális és eszmetörténetével tisztába ne kerülnénk. Az alábbiakban e mintegy 800 éves történetből csupán az utolsó évszázad áttekintésére vállalkozom.
1892 és 1905 között
a háromszorosára bővítették a 18. században kiépült, majd a 19. század 50-es éveiben modernizált Budavári Palotát. Az épület szimbolikája a birodalmi egységnek és a nemzeti szuverenitásnak az 1890-es évekre egyre ingatagabbá váló egyensúlyi állapotát fejezte ki. A díszítőprogram megalkotásában az alapvető feladat a nemzeti palota és az uralkodói rezidencia kettős funkciójának megjelenítése volt. A terveket, részben az 1891-ben elhunyt Ybl Miklós hátrahagyott rajzai nyomán, Hauszmann Alajos és irodája készítette. A hatalmasra nőtt új épületkomplexum középpontját egy historizáló és szecessziós elemeket ötvöző vasszerkezetes álkupola jelölte ki: megépítésének legfontosabb oka a dualizmus hatalmi egyensúlyának deklarálása volt azáltal, hogy a birodalom egységét kifejező uralkodó, Ferenc József rezidenciája az építészet nyelvén megfogalmazva ugyanazt a méltóságot kapta meg, mint a Duna túlpartján a nemzet háza, a Parlament.
A palota hosszú dunai oldalán koncentrálták a Habsburg-ház dicsőségét hirdető díszítőelemeket. Itt, a kupola alatt volt a Habsburg terem, mennyezetén a Ferenc József megdicsőülését ábrázoló Lotz Károly-freskóval.
A keleti homlokzat középtengelyében, a kolonnádot koronázó timpanonba a Habsburg-ház apoteózisának domborműve, a Habsburg terem előtti kétkarú Habsburg lépcsőn elérhető park tengelyébe pedig Savoyai Jenő szobra került. A zentai hős régóta Ferenc József kedvelt előképe volt: Jenő herceg alakja a császár szemében a birodalmi patriotizmus eszméjét testesítette meg.
A nyugati, krisztinavárosi szárnyat ezzel szemben a "nemzeti" traktusként koncipiálták. Díszemeletének középtengelyében volt a Hunyadi Mátyás terem, amelynek közepén helyezték el a korszak művészileg legigényesebb, egyúttal politikailag legkényesebb köztéri monumentuma, a Fadrusz János által készített kolozsvári Mátyás-szobor kicsinyített mását. A kolozsvári szobor állítása kezdettől fogva összecsengett a Mátyás-kultusz Habsburg-ellenes, kurucos szólamával, másrészről románellenes konnotációja is volt.
Ugyanebben a nyugati szárnyban volt a Szent Korona és a koronázási jelvények őrzési helye. A traktus szobrászati díszítésének ikonográfiája is a "nemzeti" tartalmat fejezte ki: a nyugati homlokzat balusztrádpárkányzatán a magyar Szent Korona országait jelképező hat szobor állt, és a sarkokra tervezték a Hazaszeretet és az Áldozatkészség szimbolikus alakjait.
A két oldal - a birodalmi és a nemzeti - közötti déli összekötő szárnyba került a Szent István alakját és korát megidéző történelmi díszterem. Nem véletlenül. A korszak történeti gondolkodásában ugyanis Szent István a törvényes rendet megteremtő, konszolidáló és konszolidált uralkodóként jelent meg.
A palota díszítése 1905-ben befejezetlenül maradt: a Hunyadi terembe szánt nagy ívű képciklusból csak két jelenetet festett meg Benczúr Gyula. A másodikat, amelynek témája a "Dicsőséges Mátyás, avagy Mátyás bevonulása Budára", a mester 1920-ban készítette el. A fehér lovon Budára diadalmasan bevonuló hadurat ábrázoló kép természetesen összefüggésbe hozható Horthy admirális 1919. novemberi fővárosi belovagolásával. A művet azonban a nyilvánosság teljes kizárásával helyezték el, ami arra utal, hogy az akkor csak néhány hónapja kormányzóvá választott Horthy kerülni kívánta a személyével kapcsolatban később sokszor felbukkanó és időnként általa is nyíltan felvállalt Mátyás király-asszociációt.
Az új államfő lakosztálya nem Ferenc József egykori apartmanja helyén, azaz a barokk épület déli szárnyában, hanem a krisztinavárosi szárny első emeletén volt. A palotakomplexum nyugati, "nemzeti" oldala természetes módon kínálkozott a függetlenné vált ország államfőjének lakhelyéül. Horthy esetében azonban a krisztinavárosi szárnyban berendezett egykori vendéglakosztály igénybevétele nem csak ezzel magyarázható. Ferenc József hajdani hűséges szárnysegédje személyes, mély tiszteletet érzett egykori uralkodója iránt, így lakosztályának érintetlenül hagyásával, egyfajta muzealizálásával ennek az érzésének is kifejezést adhatott, a Habsburg-korszakot pedig egyúttal, anélkül, hogy - miként a forradalmak - a folytonosságot abrupt módon megszakította volna, mégis historizálta, a múlt részévé tette.
Horthy beköltözött
a királyi palotába, ugyanakkor az a tény, hogy lakását nem az egykori királyi apartman helyén rendezte be, a királynélküliség állapotát fejezte ki.
A kormányzó a palotabeli adminisztráció elnevezésére mindvégig kerülte az "udvar" szót, viszont minden korábbi udvari szertartást megtartott, hogy úgymond egy eljövendő király számára fenntartsa e hagyományt. Harsányi Zsolt megfogalmazásában felfogása így hangzott: "a királyi szuverenitás megvan, csak most szünetel". Horthy az audienciái során is kerülte az uralkodói protokollt, a hozzá érkezőt hellyel kínálta és kezet fogott vele. Lakásának protokoll-fényképfelvételei és az egykorú leírások is a korábbi udvari eleganciájú "fejedelmi" apartman nagypolgári otthonná változását hangsúlyozták. Valójában azonban Horthy lakosztálya az egykori királyi lakrész méreteivel konkurált, hiszen a déli oldalon hozzá kapcsolódó két szárnysegédi helyiséggel a krisztinavárosi szárny főemeletének teljes nyugati oldalát elfoglalta.
A két világháború között a palotában csekély átalakítást végeztek csak. A legjelentősebb és leglátványosabb új elem az új királyi könyvtár, a Corvin terem létesítése volt. A neobarokk díszterem berendezése Horthy revíziós politikájának sikerességét hirdette. Ide került Lord Rothermere, az angol sajtómágnás ajándéka, egy 16. század eleji Mátyás-portré, amelyet a Daily Mail tulajdonosa 1930 márciusában adományozott a kormányzónak, hivatalba lépése 10. évfordulójára. Az ajándék minden bizonnyal fontos volt Horthynak, hiszen e festmény alapján azonnal új 100 pengőst is terveztettek Jaschik Álmossal.
A Corvin teremben helyezték el azokat a Mátyás királyt és Beatrix királynét ábrázoló domborműveket, amelyeket Horthy az 1932-es velencei egyezmény alapján Bécsből szerzett vissza. A carrarai márvány kandallón az 1929-ben kalandos úton, külföldről visszakerült ún. Mátyás-billikom állott. A könyvállományban szerepeltek a legmagasabb rangú polgári érdemrend, a Mária Terézia alapította Szent István-renddel kapcsolatos kéziratok. E rend újraalapítása és nagymesteri posztjának betöltése Horthy részéről 1938-ban fontos lépés volt a kormányzói jogkör uralkodóivá bővítésében.
A könyvtár felszerelésének legfontosabb mozzanata öt Corvina ideszállíttatása volt a Széchényi Könyvtárból. A Corvinák visszaszerzése a két világháború között az ország területi revíziójának programjába illeszkedett. A Horthy által a Corvin terembe fölszállíttatott kódexek kiválasztása korántsem volt véletlenszerű: mindegyik "visszaszerzett" darab volt (Modenából, illetve Bécsből).
Mátyás király és a Corvinák kultuszával összefüggött az oroszlános kapu előtt elhelyezett szobor, Farkas Zoltán 1934-ben felállított Bonfini-büsztje. A szoboravató ünnepség 1934. december 18-án zajlott le egy szűk körű, ám illusztris közönség előtt, amelyet a kormányzó is megtisztelt jelenlétével. Az ünnepséget az olasz korporációs ügyekért felelős államtitkár Budapestre érkezése előtti napra időzítették, amely nem sokkal előzte meg Hóman Bálint olaszországi útját, melyen az olasz-magyar kulturális együttműködésről írt alá megállapodást a kultuszminiszter. A fasiszta Olaszország és a Horthy-rezsim közti egyre mélyülő barátságot szimbolizáló szobrot 2008-ban, Hiller István szocialista miniszter idején avatták fel újra a budai Várban.
A háború után
A II. világháborúban rommá vált épület hasznosításával legelőször a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) kezdett foglalkozni 1945-ben. A külsővel kapcsolatosan az FKT magáévá tette egyik legbefolyásosabb tagja, a műegyetemi tanár Kotsis Iván felfogását, aki elképzelését rajzban is publikálta 1945 augusztusában. Kotsis Hauszmann tanítványa volt, de (vagy ezért) esküdt ellensége a századforduló környéki historizmusnak. Építészeti felfogásában a kupolának egy világi épületen nem volt helye. A palotánál egy olyan hasábos középső felépítményt javasolt, amelynek előképét a magyarországi késő barokk épületek s magának a palotának a Mária Terézia idején létesített csillagvizsgáló tornya szolgáltatták. Elképzelése végül nem valósult meg, de a neobarokk-szecessziós épület klasszicizáló "lecsendesítése" ezután mindvégig érvényes újjáépítési elv maradt.
Mivel Horthy Miklós a Tisza István-féle 67-es politikai irányvonal örököseként regnált, a II. világháborút követően szinte automatikusan adódott, hogy a budai palotával kapcsolatba kerülők a Habsburg-ellenesség jegyében és egyúttal a Horthy-rendszer öröksége ellenében zöld utat kaptak az utolsó nemzeti király, Mátyás hagyományának reális megközelítéséhez, azaz a régészeti feltárásokhoz.
A Gerevich László vezetésével 1946 májusában megkezdett ásatási munkák 1950-ig lényegében nem romboltak le olyan építményeket a déli kertben, amelyek nem estek az ostrom áldozatául.
1948-49-ben csak a tervezése folyt azoknak a nagyarányú régészeti rekonstrukciós munkáknak, amelyek a századfordulós palotakomplexum teljes déli részének elbontásával, illetve átalakításával jártak. A Gerő László vezette tervezőirodában helyet kapott Lux Kálmán, akinek modellje a Mátyás-kori palotáról erős hatást gyakorolt Gerő terveire. Lux volt 1934-1938 között az esztergomi királyi várkápolna és palota feltárásának és rekonstrukciójának irányítója - ez a magyar műemlékvédelem történetében korszakalkotó vállalkozás bevallottan Gerő egyik példaképe lett a budai rekonstrukció tervezésekor.
Gerő László bő szakirodalmi munkássága során vissza-visszatérően kifejtette a középkori királyi palota helyreállításának elvi alapjait és gyakorlati indokait. Ezeket összegezve négy fő okot nevezhetünk meg:
1. A Habsburgokkal és a közelmúlt történelmével szembeni politikai és ideológiai ellenállás.
2. Gerőék nemzedéke mereven elutasította a többek között Hauszmann nevével is fémjelezhető késő historizmust, a "vakolatépítészetet", illetve a századforduló szecessziós építőművészetét. Ráadásul Gerő könyörtelenül érvényesítette a sztálinista műemlékvédelmi elvet, amely szerint az építőművészet minden korban kifejezi a társadalmi viszonyokat, és éppen e társadalmi viszonyok bírálatának alapján az építészet haladó hagyományait kiválogatva kell folytatni a műemlékvédelmi munkát.
3. A palotát 1949 őszétől a kommunista párt és az államvezetés központjának szánták, és szabályos középkori erődrendszerrel: magas, támpilléres falakkal, rondellákkal, tornyokkal és árkokkal kívánták izolálni a várostól. Az új, keleti felvezető út a palotából a gyors menekülést és a zavartalan feljutást tette lehetővé. Ezzel az úttal az Alagút könnyen elérhetővé vált, amelyből a Várhegy alatti atombiztos bunker nyílt. A pártvezetés emlékezetében vélhetően még élénken élt az 1945-ös ostrom, amikor a német parancsnokság végső menedéke az Alagútban és az innen nyíló bunkerben volt. Gerő, a légvédelmi szakmérnök is nyilvánvalóan számolt ezzel a gyakorlati haszonnal. Ugyanígy a vár védelmi rendszerébe illeszkedett az egykori magyaros szecessziós parasztház helyén emelt kaputoronynak a megépítése, amelyben az őrszemélyzetet helyezték el a déli rondella területén.
4. A historizmus korában, illetve a századfordulón kiépült Budapestet Gerő és nemzedéke nem találta kellően gazdagnak műemlékekben, így felfogása szerint a rekonstrukció volt hivatott arra, hogy műemléket generáljon, és a városképet feljavítsa.
A palota sorsáról a Magyar Dolgozók Pártja uralomra kerülése után, 1949-ben döntöttek: a palotát a kormány, a párt politikai bizottsága és Rákosi rezidenciája számára kellett az első ötéves terv keretében helyreállítani.
A palota tervezéstörténete innentől szorosan követte a politika, illetve az építésirányítás fordulatait.
1951-től Rákosi Mátyás is egyre nagyobb érdeklődést mutatott a palota építkezései iránt. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a dunai oldalon, a D épület főemeletére tervezték rezidenciáját. A pártállam vezetői a két világháború közti időszak kispolgári módján rendezkedtek be magánemberként, és sokkal inkább a letűnt korszak konzervatív ízlése jellemezte őket, mintsem a modernizmus baloldali hagyományának tisztelete.
Rákosi Mátyásnak a palotával kapcsolatos megnyilvánulása is éppen ezt mutatja. "Nekem a Hausmann-féle terv a legszebb, [de] el kell hagyni a felesleges díszeket." A barokkot viszont, bár az a feudális uralkodó osztály ellentámadása volt a feltörekvő polgársággal szemben, meg kell hagyni ("bele kell nyugodni"). A kupolát helyre kell állítani, a népi demokrácia ugyanis "megőrzi a már meglévő és egyébként felhasználható épületelemeket".
1951-ben antik bútorokat kezdtek összevásárolni az elveszettek pótlására. Rákosi leállíttatta a palota déli és keleti részén folytatott ásatásokat, és kifejezte kívánságát, hogy a kutatóárkokat temessék vissza. Az ásatásvezető Gerő visszaemlékezése szerint Rákosi a hauszmanni palota körüli körüljárható teraszt nem kívánta feladni a régészeti rekonstrukciókért.
1956-ban, az SZKP XX. kongresszusát követően a Kreml megnyitásával összefüggésben a palota államhatalmi célú kialakítása megint lekerült a napirendről. 1957 végén a Hazafias Népfront köreiből indult ki az a kezdeményezés, hogy a palota egészében
legyen a kultúra központja
A koalíciós idők egykori vezető személyiségeiből, illetve a Rákosi párton belüli ellenzékéből újjászervezett Hazafias Népfrontban a Rákosi-érában félreállított népi írók mozgásteret kaptak a nemzeti múlt ápolására. Mihályfi Ernő a Hazafias Népfront újjászervezett napilapjában, a Magyar Nemzetben 1957 novemberében közzétett egy írást Legyen a Vár a kultúra vára címen, amelyben azt fejtette ki, hogy az államhatalom rezidenciájának idehelyezése a személyi kultuszra jellemző elképzelés volt, ugyanakkor kulturális intézmények beköltöztetésével a vár "Központjává válna a magyar kulturális életnek és talán hamarosan olyan híre lenne, mint Mátyás király idejében volt".
1959 nyarán a tervezőiroda éléről leváltották Janáky Istvánt, és az egykori római iskolás építész, Hidasi Lajos vette át az irányítást. Az általa készített, végül megépített változatban voltaképpen a kupola módosítása a leglényegesebb eltérés az 1958-as, legfrissebb Janáky-féle tervhez képest: a kupolát megnyújtották, a szocreál reminiszcenciákat őrző oszlopgyűrűt pedig a római barokk mintái alapján oszloppárokkal és ezek felett előreugró párkányszakaszokkal váltották ki, hogy a 18. századi tervek alapján rekonstruált barokk homlokzathoz barokkosabb kupolaformát illesszenek.
1959 nyarán végül megszilárdult az elképzelés, hogy a palota teljes egészében a nemzeti kultúra központja legyen. A palota kulturális és nem kormányzati célú hasznosítása ekkorra már a Kádár-rendszernek a Rákosi-rendszertől való elhatárolását volt hivatva demonstrálni; az államvezetés beköltöztetésének mellőzése ráadásul nagyon egybevágott a Kádár Jánosra jellemző puritán, a reprezentációtól tartózkodó felfogással. A kultúrközpont azonban még a szocializmus viszonyaihoz mérten is kínosan hosszú idő alatt, összesen közel 30 év alatt épült ki.
Először a Budapesti Történeti Múzeum költözött be az E szárnyba 1967-ben, majd 1973-75-ben a dunai oldalra a Magyar Nemzeti Galéria, az A épületbe pedig a Munkásmozgalmi Múzeum, végül 1985-ben a krisztinavárosi szárnyba az Országos Széchényi Könyvtár.
A Budavári Palota újjáépítésének elhúzódását többféleképpen is magyarázhatjuk. Egyrészt e hatalmas beruházás lebonyolítása művészileg, gazdaságilag és szervezéstechnikailag egész egyszerűen meghaladta a rendszer képességeit, és a három évtized gyötrelmein végigtekintve szinte magunk előtt látjuk mindazokat a genetikai problémákat, amelyek az egész korszak jellemzői voltak.
A tervezők a minél több áttervezésben voltak érdekeltek, a kivitelező cég dolgozói pedig nem az elkészült munka minősége és a határidők tartása alapján, hanem a megtakarítások mértéke után kaptak jutalmat. A kivitelező az 1960-as évek közepén még mindig az 1959-es, sebtében összedobott költségvetés szerint dolgozott, és a költségkeret tartása érdekében semmilyen minőségi csökkentéstől nem riadt vissza.
Hogy mindeme nyögvenyelős kivitelezésnek, ráérős tempónak mi volt az igazi oka, azt Kádár János a palotáról 1968-ban, egy PB-ülésen, zárt körben elmondott szavai adják meg: "A [vár] hasznosítás[i] kérdése olyan időszakban került napirendre, amikor a kormány ezzel komolyan nem tudott foglalkozni. Ez az egész profil, ami itt kialakult, sokkal inkább a sajtó, művészeti körök óhaja szerint alakult ki, mint átgondolt intézkedések alapján. Ezt azért szeretném megmondani, azért, mert véleményem szerint ez korrekcióra szorul. A sok vita vége az lett, hogy kulturcentrum legyen. De ez a vár kicsit drága kulturcentrumnak. Nem hiszem, hogy Európában még egy ilyen helytörténeti múzeum lenne, mint ez itt. Megmondom őszintén, ha ez művészeti, meg kultúr körökben eluralkodott, nekünk egy kicsit korlátozni kell."
Standeisky Éva történész megállapítása szerint a Rákosi- és a Kádár-rendszer kétarcú, de egylényegű volt. A vár esete is ezt illusztrálja: Kádár valójában a Révai József- és Gerő Ernő-féle koncepciót tartotta szíve mélyén helyesnek, vagyis azt, hogy a vár a párt és államhatalom központja legyen. 1956 után azonban a szellemi elittel való kiegyezés érdekében ráhagyta népfrontos szövetségeseire ennek az ügynek az irányítását - és mire észbe kapott, már csak az érdektelenségével, valamint az ötéves tervek beruházási programjainak megnyírásával tudta és kívánta kifejezésre juttatni nemtetszését.
