magyarnarancs.hu: Nemcsak, hogy ennyi idősen, de nappali tagozaton, munka mellett végezte el az egyetemet. Miért épp a kulturális és vizuális antropológia szakot választotta?
Szegedi Dezső: Mindig is érdekeltek a társadalomtudományok, minden, társadalommal kapcsolatos cikket szívesen olvasok fiatal korom óra. Nem sokkal a Covid-járvány előtt elkezdtem járni a Miskolci Egyetemre egy emelt szintű érettségire felkészítő kurzusra társadalmi ismeret és történelem tantárgyakból. Tanárom, Kunos Nóra, a járvány idején, amikor már nem tudtunk bejárni az iskolába, felajánlotta, hogy online felkészít az érettségire. Miután az jól sikerült, felvételiztem. 284 volt a felvételi ponthatár, én csináltam 380-at.
magyarnarancs.hu: Tudta, mely területtel szeretne majd tüzetesebben foglalkozni az egyetemen?
SzD: A kulturális antropológia kimondottan a kultúrák sokszínűségét kutatja. Mivel romaként magam is kisebbséghez tartozom, nyilvánvalóan a hazai kisebbségek kultúrája érdekelt leginkább. Amikor bekerültem az egyetemre, azt hittem, nagyon sokat tudok a magyarországi romák társadalmáról, de kiderült, vajmi keveset. Úgyhogy elkezdtem a szakirodalmat olvasni, rengeteg érdekes és hasznos tudást szereztem. Már meg is van a következő kutatási témám: „Muzsikáló Magyarország – A kávéházi cigányzene megmentéséért”, ezzel a címmel írt ki a kormány pályázatot.
Megjegyzem, olyan nincs, hogy „kávéházi cigányzene”. Olyan van, hogy romák által előadott magyar népzene vagy műzene.
Ami számomra furcsa, hogy 1,13 milliárd forintot ad erre az állam, mintegy ötszáz cigányember vehet részt benne, de csak vonósok, cimbalmosok, klarinétosok, zenekarok, tehát azok a roma gyerekek, akik nem ilyen népi zenét játszanak, mondjuk egy jazz gitáros, vagy dobos, ebből a lehetőségből kiesnek. Ez az összeg négy hónapra lesz elegendő arra, hogy ezek a zenészek felkeressenek vendéglátóhelyeket, és, ha fogadják őket, akkor ott játsszanak, úgy, hogy nem a vendéglátósnak kell fizetnie érte, hanem a pályázatból állják.
Miután a diplomamunkámban is hasonló témát dolgoztam föl, elkezdtem felvenni ezekkel a zenészekkel a kapcsolatot. Szeretném kicsit megkutatni, hogyan élik ők ezt meg: a legtöbb zenész munka nélkül maradt, s legfeljebb alkalomszerűen, esküvőkön, temetéseken tudnak már csak zenélni. Így más területekre mentek dolgozni, sokan közülük péládul személy- és vagyonőrök lettek.
A tervezett, immár magánjellegű kutatásom egyik eleme az lenne, kik azok, akik feladják az állandó, biztos munkahelyüket, és elmennek zenélni – négy hónapra. És utána mi lesz?
Volt már hasonló kezdeményezés 2018-ban, az nem nagyon jött be.
magyarnarancs.hu: Meséljen a diplomamunkájáról!
SzD: Nagyon izgalmas, de nem könnyű témát választottam: Miskolcnak egy olyan városrészéről, a Gordonról írtam, amely ma már nem létezik. A szakdolgozat az ott élő roma zenészekről szól – akik akkor idősebbek voltak, ma már nem élnek. És az akkori fiatalok mind közelítenek a hetvenhez, de közülük is alig élnek már páran. Ám
nemcsak interjúzni volt így nehéz, írásos emléket is nagyon keveset találtam a Gordonról a miskolci levéltárban és a Herman Ottó Múzeumban.
Két jól hasznosítható anyagot leltem föl, az egyik Dobrossy István miskolci történész kutatása, a másik Lengyel Gabriella szociológus munkája volt. Illetve egy bizonyos Farkas Kálmán írásait sikerült megszereznem, aki a Gordonban lakott és amolyan résztvevő megfigyelőként írt jegyzeteket, amely Gordoni ceruzarajzok címmel jelent meg. Neveket, helyi sztorikat írt le, még az én rokonaim is szerepelnek ezekben.
magyarnarancs.hu: Ezek szerint Ön is ott lakott valamikor?
SzD: Igen, Felső-Gordonon születtem, ott szocializálódtam. Már a 19. században is így hívták a területet, amely a belvárosban, a jelenlegi sétálóutcával párhuzamosan helyezkedett el. Itt úgynevezett mester utcák sorakoztak, minden utcában más-más mesterség képviselői éltek és dolgoztak, az utcanevek is erről árulkodtak. A vészkorszak idején a Gordonon volt a zsidók számára kijelölt gettó.
Ma már egy panel lakótelep van a Gordon helyén, de most is ott áll egy ecetfa abból a korból, még benne vannak a szögek is, amikre a szárítókötelet húzták ki annak idején.
Noha már fiatal felnőtt voltam, szörnyű volt megélni, amikor a hetvenes évek elején-közepén lebontották a telepet: eltűnt minden a gyerekkoromból. Mintha az életemnek egy részét teljesen elveszítettem volna.
magyarnarancs.hu: Kik éltek a Gordonon?
SzD: Alsó-Gordonra a módosabb emberek költöztek, a Felső-Gordonra pedig az alacsonyabb státuszúak. Etnikai szempontból igen színes környék volt ez, görögök, szlávok, zsidók, romák laktak együtt. A romák közül zömmel zenészek éltek itt. Ahogy Farkas Kálmán leírja, sokan voltak olyan zenészek, akik nappal dolgoztak, gyárban vagy más területeken, este pedig mentek fel az Avasi pincesor vigalmi negyedébe mulattatni a városiakat. Megesett, hogy ezek a zenészek a vendéglátóhelytől csak vacsorát kaptak, illetve volt a roda, vagyis a kereset: az a pénz, amit a vendégektől kaptak a zenészek. A Gordonon belül a cigányzenészek kivételezett helyzetben voltak, úgy is nevezték magukat, hogy raj romák, úri cigányok. Ők elegánsan jártak dolgozni, ismertek voltak a városban, főleg a prímások.
Az ötvenes évektől, amikor a vendéglátóipar is kezdett államilag működni, akkor már a cigány zenészek alkalmazottak lettek ezeken a helyeken, havi fizetésért, plusz a rodájuk is megvolt; ekkor már könnyebben meg tudtak élni. Aztán bevezették, hogy úgynevezett Ideiglenes Működési Engedélyt (IME) kellett szerezniük egy szakvizsgán, ám 2006-ban az OSZK megszüntette ezeket a vizsgákat. Innentől a vendéglátóhely azt alkalmazott, akiket akart – nagy zenekarokat már nem nagyon. A cigányzenészek helyét is fokozatosan átvették a „flopisoknak” nevezett figurák, akik – zenei tudás nélkül – már lemezről, majd CD-ről szolgáltatták a zenét.
Amikor Miskolc híres cigány prímása, a Jónás Jancsi is olyan helyeken volt kénytelen játszani, ahol nem kimondottan cigányzenére szórakoztak a vendégek, akkor már lehetett tudni, hogy nagy baj van.
Igen kevés zenész maradt Miskolcon, akik tudtak, Budapestre mentek kamatoztatni a tudásukat, de igazán ott se jött be a számításuk. A diplomamunkámban is főleg a roma zenészek rendszerváltás utáni nehézségeivel foglalkozom.
magyarnarancs.hu: Gyerekként ismerte ezeket a zenészeket? Volt zenész az Ön családjában is?
SzD: Persze, ismertem őket, és a családban is volt zenész: nagybátyám cimbalmos volt, és az ő fia is. Nagyapám pedig prímás volt. Apám nem lett zenész, ő gyárban dolgozott darusként. Ameddig nagyapám élt, viszonylag jól éltünk, aztán ahogy ő meghalt, jött a csóróság. Volt olyan karácsony, amikor kenyér sem volt a házban.
Miért Gordon?
„A Gordon városrész nevének eredete erősen vitatott” – írja Reiman Zoltán, a Szemelvények Miskolc város történelméből című blog szerzője. „Az első verzió szerint a gordonról, másnéven acatról, a mezei aszat nevű gyomnövényről kapta, amely elterjedt volt ebben a városrészben. Ezt a területet még a XVIII. század elején is gordonosnak hívták az itt lévő szántóföldek miatt.
A második verzió szerint: Pesty Frigyes 1864-ben összegyűjtötte Borsod vármegye települései domjainak, hegyeinek, szántóinak elnevezését, mégpedig úgy, hogy egy levelet küldött minden település elöljárójának, amiben arra kérte őket, hogy az öregeket kérdezzék meg az adott hely nevének eredetéről. Nos, ő ezt a választ kapta a Gordonra (akkor még csak utca volt a későbbi városrész): ,,Ezen útcza Miskolcz városának kelet déli alsó részét mint bástya sorok fedezvén nevét innen vette." A kordon szó egy védőbástyára utal, ebből alakult ki a Gordon elnevezés szerinte.
A harmadik verzió szerint egy nemesről kapta nevét, akit Gordonnak hívtak és ezen a területen volt birtoka. A negyedik verzió szerint - mivel jelentős számú muzsikus roma lakott itt – a hangszerről, a gordonkáról kapta elnevezését.” Lehet igazság mindegyikben – írja a blogger.
magyarnarancs.hu: Meddig élt a Gordonon?
SzD: Ott nősültem. A hetvenes évek elején, amikor elkezdték a Gordont lebontani, akkor költöztünk csak el. Sokan akkor kaptak jó lakást, mi viszont mentünk egy másik telepre, a Szondira, s csak évekkel később költöztünk a családommal az Avasi lakótelepre.
magyarnarancs.hu: Ön ugyan nem lett zenész, színész viszont igen. Milyen út vezetett a Gordonból a Miskolci Nemzeti Színházba?
SzD: Gyerekkoromban, ahogy figyeltem a világukat, szerettem volna magam is a zenészek közé tartozni, de hamar rájöttem, hogy nincs hozzá tehetségem. Apám imádott olvasni, az ő polcairól csenegettem el fiatalkoromban a könyveket, akkor még mindenfélét. Aztán elkezdtem szelektálni, elmentem a szépirodalom felé. Első nagy élményem, mint sokaknak, Gárdonyi Gézától az Egri csillagok, aztán jöttek a versek, a nagy klasszikusokkal. Közben elkezdtem dolgozni egy gyárban, ma már nem létezik, az volt a neve, hogy Ital és Vegyi Cikk Gyár. A hetvenes évek elején járunk, akkoriban az ilyen vállalatoknál szokás volt, hogy meghívtak színészeket, előadóművészeket, szóval volt egyfajta irodalmi élet. Ezekre én mindig eljártam.
Majd egyszer csak kitalálták a KISZ-esek, hogy most nem hívnak meg senkit, hanem csináljunk mi magunk egy irodalmi estet. Fölkértek, hogy mondjak el én is egy verset. Nem igazán akartam, de meggyőztek. Mint öntudatos KISZ-tag, József Attila, Mondd, mit érlel? című versét szavaltam. Akkoriban ugyancsak ott dolgozott, a raktárban, egy amatőr színpadi rendező, aki elhívott a próbáikra.
Eleinte inkább csak a büfé környékén ódalogtam, aztán egyre többet ültem be a nézőtérre és figyeltem, ahogy a többiek játszanak. Egyre jobban megtetszett ez a mesterség.
Aztán a klasszikus eset történt, előadás előtt lebetegedett az egyik színész, és a rendező megkért: „itt ülsz hónapok óta, biztos tudod már az összes szerepet, be kellene ugrani”. Akkor már örömmel elvállaltam. Antoine Girard: Tabarin mester csínytevései című darabjában Rodomont kapitányt kellett eljátszanom, ez volt az első szerepem, aztán következett a többi, míg végül főszerepekkel is megbíztak. Akkoriban már Munkás Színház néven működtünk, és volt, hogy színészek is eljöttek megnézni az előadást. Egyszer aztán felkértek statisztának a Miskolci Nemzeti Színház egy darabjába.
Minden amatőr színész álma, hogy profi színészekkel dolgozzon együtt.
Majd többször is behívtak statisztának, végül Csiszár Imre, az akkori művészeti vezető megkérdezte, lenne-e kedvem leszerződni a színházhoz. Először az énekkarba tudtak felvenni. Akkoriban volt olyan lehetőség, hogy aki három évet eltöltött valamilyen művészeti tevékenységgel a színházban, az jelentkezhetett színész minősítő vizsgákra az akkor még Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ahol végül megkaptam a színészi működési engedélyt. Tehát nem diplomás színész vagyok, de a rendezőket ez nemigen érdekli. Számukra az a fontos, hogy jól el tudjam játszani a szerepet. Most ugyan elmegyek nyugdíjba, de úgy egyeztünk meg a direktorral, hogy azokban a darabokban, amelyekben eddig játszottam, ha a színház műsorra tűzi, továbbra is szerepelek.
Így szépen lassacskán lépek le a színpadról.
magyarnarancs.hu: 2005-ben létrehozta a Romano Teatro nevű színtársulatot. Mi volt a célja?
SzD: Nemcsak roma fiatalok játszhatnak ebben a színházban, sőt. A cél épp az, hogy a művészet segítségével közelebb kerüljenek egymáshoz a cigány és nem cigány fiatalok. Az adaptációkban, amelyeket színre visz a társulat viszont hangsúlyosan megjelenik a cigány nyelv és kultúra. Az Antigonéból például készítettem egy átiratot, amihez a fiatalok nagyon jó zenét szereztek, így született egy remek rock musical.
magyarnarancs.hu: Ha már fiatalság: milyen volt 68 évesen elkezdeni az egyetemet, nappalin?
SzD: Az első időkben, amikor laptoppal a hónom alatt bementem a Miskolci Egyetemre, az évfolyamtársaim, akik unokáim korúak voltak mind, odaköszöntek nekem, hogy „jó napot, tanár úr!”. Aztán rájöttek, mi a helyzet. A csoporttársaimtól sosem kaptam a koromra utaló megjegyzést, azonnal elfogadták, hogy „ez az öreg is a csoporttársunk”. Maga az élmény, hogy ott tanulok, fantasztikus volt. Ahogy említettem, mindig is vonzódtam a társadalomtudományokhoz, és egyszer csak ott ültem a tanteremben,
bejöttek az előadók, és csak tátottam a számat, hogy úristen, hogy fér egy emberbe ennyi tudás? Számomra ez egy csoda volt.
Persze nem mindig volt egyszerű, előfordult, hogy még este, darab után ültem le tanulni, vagy beadandót írni.
magyarnarancs.hu: Terepre jártak?
SzD: A terepmunkát nagyon szerettem. Szegregátumokba mentünk, cigánytelepekre. Voltunk egy helyen, ami olyan volt, mintha a középkorba csöppentünk volna. Noha telepen nőttem fel, még engem is megdöbbentettek azok a körülmények. El lehet képzelni, mit szóltak egy ilyen telephez azok a fiatal csoporttárs lányok, akiknek esetleg külön szobájuk volt otthon. Kérdőíveztünk ezeken a helyeken. Volt, ahol kedvesen, volt ahol fenntartásokkal fogadtak minket. Mivel nekem nem nagyon vannak rasszjegyeim, először azt hitték, gádzsó, vagyis nem cigány vagyok.
Aztán elővettem a telepi énemet, megszólaltam cigányul és abban a pillanatban kinyíltak. Noha antropológus hallgatóként érkeztem, voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, otthon vagyok.
Egy biztos, az egyetemi tanulmányaimnak köszönhetően jobban ráláttam a saját gyerekkoromra és sok mindent megértettem. Például a lakhatással, vagy a zenészek helyzetével kapcsolatban. Megláttam, immár elméletileg is, mi az az etnikai sokszínűség, amikor különböző nemzetiségű és vallású emberek együtt, békében élnek. Mert a Gordonon apróbb súrlódások ugyan voltak, nagy balhékra nem emlékszem.
magyarnarancs.hu: A színházban, az egyetemen vagy a privát életében akadt valaha gondja a származása miatt?
SzD: A színházban soha, sőt, volt, hogy előnyömre vált, például amikor szöveget fordítottam cigány nyelvre. A hétköznapokban viszont megesett, hogy a jelenlétemben úgy beszéltek a cigányságról, hogy közbeszóltam és helyretettem az illetőt, aki meg is lepődött, hogy nekem ehhez mi közöm. Az egyetemen is inkább előnyös volt bizonyos helyzetekben a származásom, jobban hozzá tudtam szólni egy-egy témához. Érdekes, már csak az egyetemen gondolkoztam el azon, hogy a hatvanas években általános iskolába cigány osztályba jártam. Akkor ebben nekünk nem volt semmi különös.
De emlékszem, amikor egyik teremből a másikba mentek az osztályok, akkor abban a teremben, ahol előtte a roma osztály volt, szellőztettek.
magyarnarancs.hu: Valamiféle misszió is, hogy ennyi idősen és romaként egyetemre ment?
SzD: Korán nősültem, aztán jöttek a gyerekek, így a nyolc általános elvégzése után azonnal munkába álltam, s csak később, már munka mellett szereztem érettségit. Senki nem szorgalmazta, én magam éreztem, hogy a nyolc osztály már semmire se elég. Tanulni akartam. Ugyanígy vágtam bele az egyetemi tanulmányokba is. Az ötvenéves unokaöcsémmel, Tamás Attilával együtt kezdtük és együtt is fejeztük be az egyetemet. Sok fiatal roma felhívott, hogy mondjam el, tényleg, ennyi idősen még érdemes elkezdeni a tanulást? Mindenkinek azt mondom: szerezz érettségit, és ha megvan, akkor hajrá! Tessék menni tovább, tanulni, tanulni!
