A márványszobor az év végén érkezett Budapestre, a Műcsarnok őszi tárlatán állították ki, de a kritikusok nem voltak elájulva tőle. Egyesek „roskatag öregemberként” írták le Szent Kristófot, mások azt állapították meg, hogy „iskolás kísérlet a rodinizmus összes fogásaival, de Rodin lelke és nagy művészete nélkül”.
Hűvös egy évvel később a fővárosnak ajándékozta a szobrot, a közgyűlés 1912 márciusában döntött arról, hogy a Városligetben, a Műcsarnok és a Műjégpálya épülete között, a Stefánia úton lévő parkban állítják fel. 1913 nyarán leplezték le a szobrot – mindenféle feltűnés nélkül. De a következő években sem gondolta bárki, hogy Szent Kristóf valaha feltűnést kelt; belesimult a tájba, az arra járó bámészkodókat sem érdekelte.
Szent Kristóf leginkább az utazók, a zarándokok és a hajósok védőszentje, de a húszas évek végétől az autósok védőszentjeként valóságos kultusza lett Magyarországon, leginkább az egyre ijesztőbb baleseti statisztikák hatására. Az autókon és motorokon szinte kötelező felszerelési tárgy lett az egyház által hitelesített „Szent Kristóf plakett”, az ennél is „hatékonyabb” balesetvédelem gondolata Schwartz Elemér egyetemi magántanártól származott, aki 1931 tavaszán javasolta, hogy a városligeti Szent Kristóf-szobornál szenteljék meg „a modern közlekedési eszközöket”. A javaslatot tárt karokkal fogadta a római katolikus egyház, Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás nem csak engedélyt adott az autószentelésre, de azon óhaját is kifejezte, hogy az autószentelés megfelelő ünnepi keretek között történjék, és azon a „gépjáróművek” tulajdonosai lehetőleg teljes számban vegyenek részt. A hercegprímás hozzátette: örömmel látná, ha Szent Kristóf képe díszítené majd az autókat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
