Benedek Ágnes helytörténész Kertvárosi időutazó címmel vezet gyalogos, biciklis és buszos kirándulásokat a XVI. kerületben. A legnépszerűbb a 19. század végi ómátyásföldi villákat bemutató túra, amihez általában minden helybéli résztvevőnek van egy-egy története, ám ha a Caprera-patak kerül szóba, még ők is elbizonytalanodnak: hol van pontosan, hogyan lehet megközelíteni, és honnan e furcsa név?
A cinkotai HÉV-megállótól indulunk, 1911-ig itt volt az akkor még a Keletitől induló helyiérdekű végállomása, csak ezután hosszabbították meg a vonalat Gödöllőig. Az állomás melletti Ostoros úton átvágva, az egykori piactérről jól látszik a régi áramátalakító és a tisztviselőlakások épülete (ma raktár), de az I. világháborús emlékmű mellett már a Caprera-patak nemrég megtisztított, rendbe rakott kisebb szakaszát is megpillanthatjuk, míg előttünk a nagy múltú strand romjai.
A Cinkotai strandfürdő elődje lóúsztató volt a 19. században, de a felső szakaszon (ahová később jutunk el) már a századforduló idején is fürödtek, még úszóversenyt is rendeztek, sőt egy ideig Cinkota, Caprerfürdő nevű HÉV-állomás is működött. Viszont ez a strand csak 1928 nyarán nyílt meg, medencéjét eredetileg a patak vize táplálta, csak később állítottak üzembe két fúrt kutat. Hatvannyolc évig működött, pusztulását az okozta, hogy a hozzá hasonló, hideg vizű strandok nem tudták felvenni a versenyt a termálokkal és a wellnesscentrumokkal, és mivel az új előírásoknak megfelelő vízforgató berendezésre sem volt pénz, 1996-ban végleg bezárták. A több mint 20 ezer négyzetméteres terület magánkézbe került; a 2000-es években a Suzuki Ász autókat tárolt az egykori medencében. Ma már ennek sincs nyoma, a létesítményt betonfal veszi körül, a kapu lelakatolva, bár egy leomlott falszakaszon be lehet jutni. A látvány szívszorító, különösen azoknak, akik az 1970-es, 1980-as években ide jártak strandolni: a medence falából, aljzatából bokrok és többméteres fák törnek elő.
Átgázolunk a sűrűn, hátul hagyjuk el a területet, és egy ideig szem elől tévesztjük a patakot. Meglepetésünkre őz ugrik fel egy kis tisztás közelében, ahol elhagyott trianoni emlékmű talapzata árválkodik – azon kevesek egyike, amelyet még nem újítottak fel.
Kristályvizű forrás
Ezután a sínek mellett visz az utunk, a patak csak Cinkota alsó megállónál tűnik elő ismét. Az itteni rét padjaival, kis hídjaival ideális piknikező hely. Mindez – Cinkota és Mátyásföld legnagyobb részével együtt – eredetileg Beniczky Gábor birtoka volt. A sportember és gavallér gróf nevét leginkább azért őrizte meg az emlékezet, mert Batthyány Ilonának (a mártír miniszterelnök lányának) volt a második férje – legalábbis addig, míg kártyaadósságai és nőügyei miatt véget nem vetett életének. Ilona, aki „von Haus aus” a függetlenség elkötelezettje volt, egyfajta politikai üzenetként, Garibaldi tiszteletére keresztelte el a patakot Caprerára, mivel az olasz szabadságharcos egy ilyen nevű kis földközi-tengeri szigeten töltötte utolsó éveit. De a névadásnál azért jóval többet köszönhet Cinkota a grófnőnek, a többi közt egy árvaleány-nevelőintézetet, amely ma gimnáziumként működik. Az egyik kőhíd lábánál keresgéljük az egykor itt fürdőző tulajdonosok nyomát, a B. G. és a B. I. monogramos köveket, amelyek Benedek Ágnes elmondása szerint legutóbb még itt voltak…
Pár száz méterrel távolabb a patak átbújik a sínek alatt, mi pedig egy keskeny sávban, gyümölcsöskertek közt követjük felfelé a forrásig, egy jókora betonteknőig, amelynek homokos aljából számtalan ponton bugyog a víz. Itt megfigyelhetünk apró édesvízi rákokat is, amelyeknek éltetője a kristálytiszta víz. Ahogy e kis állatok léte, úgy jelen formájában a Caprera fennmaradása is annak a civil összefogásnak köszönhető, amely megakadályozta, hogy az M0-s körgyűrű építésekor a patakba vezessék bele az autópályáról lefolyó, szennyezett, olajos esővizet. A legenda szerint a török hódoltság idején egy pasa ivott a forrásból, és annyira ízletesnek találta a vizét, hogy Budára is felvitette magának, a forrást pedig cinkkel fedette be, hogy más ne férjen hozzá – eszerint innen eredne a Cinkota elnevezés. Csakhogy Cinkota neve ennél jóval régebbi: már középkori krónikákban és oklevelekben is említik, bár jelentése vitatott.
Az öreg bánya titka
A forrást követően is akad látnivaló: a Csömör határában lévő egykori Csobaj-bánya. Ha a Cinkotai strandot lassan a természet hódítja vissza, akkor a felhagyott, mára különleges élővilággal benépesedett sóderbányát és tavat ismét az ember. Méghozzá elég gyorsan. A rendszerváltás után kárpótlásként 264 tulajdonos közt darabolták szét a területet, amely egy évtizednyi elhanyagoltság után többször került a hírekbe. 2002-ben a helyi civilek bejelentése nyomán kiderült, hogy a terület kezelője az egyik támfal megerősítése ürügyén rendszeresen építési törmeléket és szennyező anyagot hordatott a bányatóba, súlyosan károsítva a környezetet, ahol engedély nélküli homokbányászat is folyt. Ezt akkor leállították, de közben hatalmas veszélybe került a meredek partfalakban fészkelő több száz védett gyurgyalag és parti fecske költőhelye. 2008-ban nagyobb fokozatba kapcsolt a feltöltés: a 4-es metró építéséből kitermelt földet hordták ide. Habár egy vizsgálat szerint csak szerződésben rögzített tiszta földet szállítottak a területre, a környékbeli lakók nehezményezték a teherautók keltette állandó zajt.
A két tóból ma már csak egy maradt, az is egyre zsugorodik. A területre a jelek szerint teljes felöltés és ingatlanfejlesztés vár. A látvány egyszerre nyomasztó és lenyűgöző: a holdbéli táj óriási homokhegyeiben vadul csatáznak a gyerekek; akvaristák igyekeznek kihalászni a kék vizű tóból néhány édesvízi medúzát – ezek a 2 centis, nem őshonos, parányi lüktető lények szintén a tiszta víz indikátoraként ismertek –, de odébb, a teljesen feltöltött részeken már épülnek az új csokházak.
