„Túl a Hernádon újabb, hosszú hegyláncolatok sorakoztak, csipkés várromokkal koronázva. Oly sokat tudtak mesélni ezek a távoli várromok rég letűnt dicsőségről, és vonzották fiatal szívünket a sejtések hazájába. De akkoriban szabad volt az út a Tátráig, a közbeeső dombsorok miatt nem állapodtunk meg.” 1933-ban a Turistaság és Alpinizmus című lapban jelent meg e sóhaj, és jól mutatja, hogy Trianon előtt az északkeleti országrész hegyvidékét legfeljebb emlékhelynek, „közbeeső dombsoroknak” tekintették, nem turistacélpontnak. Még a Zempléni-hegység elnevezés is Trianonhoz köthető. Azelőtt az Eperjes–Tokaji-hegység részeként tekintettek a Bodrog és Hernád között elterülő 1620 négyzetkilométeres vidékre, és csak a határsorompók felállítása után kezdték önálló egységként kezelni.
A geológiai és egyéb szakleírásokban a területet továbbra is Tokaji-hegységként említik. A tankönyvekben, térképeken olvasható Zempléni-hegység elnevezés talán a Tokajhoz fűződő egyéb benyomások miatt honosodott meg, de az is lehet, hogy a jeles földrajztudósnak, Cholnoky Jenőnek volt szerepe a névadásban, aki ezt írta 1936-ban: „Régebben magam is Eperjes–Tokaji-hegysornak neveztem (…) de nagyobb és főként értékesebb része igenis Zemplénben van, s az elnevezés rövidebb is, talán helyesebb lesz ezt használni.”
Abban persze nincs vita, hogy a hegység a legváltozatosabb tájegységeink egyike: különleges domborzati viszonyainak, a felszínébe bevágódott mély és széles völgyeknek köszönhetően sokszor támadhat olyan érzésünk, hogy más és más tájegységben járunk. Nem véletlen, hogy a szakemberek is nyolc ún. kistájat tartanak itt nyilván: bizonyos részein már a 300 méter is szédítő magasságnak tűnik, másutt ennek a duplája sem ritka, de legmagasabb csúcsa, a Nagy-Milic már 895 méteres. Ha ehhez a sokszínűséghez hozzátesszük a hegycsúcsokon álló várromokat és történelmi emlékhelyeket Vizsolytól Sárospatakig, a Tokaji borvidéket, a hangulatos hegyi falvakat, akkor a környék idegenforgalmi „vonzereje” megkérdőjelezhetetlen. Mégis az a helyzet, hogy az ilyen-olyan borfesztiválok és egyéb népünnepélyek kivételével kevés nyugalmasabb vidéket találunk Magyarországon.
Elmegy a busz
Az itteni szervezett természetjárás kezdete az 1926-ban alakult Magyar Természetjárók Egyesületének Kárpátalja Osztályához köthető, az egyesület négy évvel később nemcsak turistaházat, de sípályát is létesített Sátoraljaújhely közelében, 1935-re pedig majd’ 350 kilométer hosszban festettek fel turistajelzéseket. Jelentősebb érdeklődés azonban csak 1938-tól, az 1100 kilométer hosszú Országos Kéktúra avatása után mutatkozott a Zempléni-hegység iránt, leginkább azért, mert kezdő (vagy záró), több mint 100 kilométeres szakaszát itt kell teljesíteniük a jelvényvadászoknak. A ma is használatos turistaút-hálózatot azonban csak 1950-ben kezdték kiépíteni, az első átfogó Zemplén-turistatérkép 1958-ban jelent meg. A fővárostól való több mint 200 kilométeres távolság és a katasztrofális tömegközlekedés miatt a hegység nem válhatott a legnépszerűbb célpontok egyikévé, és az sem tette vonzóvá, hogy a rendszerváltást követően a borvidéktől északkeletre lévő térséget az átlagosnál is nagyobb mértékben sújtotta a munkanélküliség. „Errefelé soha nem volt jelentős a mezőgazdaság, az embereket a hegyek és az erdők tartották el. A nagyüzemi fakitermelés és bányászat megszűnése után csak a nagy semmi maradt. Aki tudott, elmenekült, csak idősek meg az iskolázatlanok maradtak” – hallottuk többfelől is. Minden bizonnyal e reménytelen helyzet is közrejátszott abban, hogy immár „kormányzati szándékká” vált a környék idegenforgalmi fellendítése – de erről később.
„Az utóbbi két-három évben elég jól megújultak a Zemplén turistaútjai. Most úgy tűnik, hogy egy éven belül sikerül befejeznünk a teljes újrafestést” – mondja Makár Richárd, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Természetjáró Szövetség elnöke, de szavaiból kiderül az is, hogy önkéntes munkatársainak nincs könnyű dolga. A tagság java Miskolcon él, a szövetség nemcsak a Zemplént, de a Bükk bizonyos részeit és az Aggteleki Karsztvidék turistaútjait is gondozza. Mint mondja, több egyesületük is dolgozik jelzésfestésen, és az elmúlt időszakban azért koncentráltak leginkább a Zemplénre, mert ez volt a legelhanyagoltabb; találtak olyan helyeket is, ahol több mint tíz éve nem festették újra a jelzéseket. Az Makár Richárd szerint is nyilvánvaló, hogy miután pár évvel ezelőtt az Országos Kéktúra megújult, nagyobb lett az érdeklődés az itteni természetjárás iránt is. Úgy véli, ez azoknak a kiemelt helyszíneknek is jót tett, amelyeket elkerül a turistafővonal, például Sátoraljaújhely vagy Pálháza környékét, ahol nemcsak klassz túralehetőségek, de egyéb látványosságok is vannak. Hozzáteszi azonban, hogy a turistautak felújításához szükséges források nincsenek ezzel összefüggésben, azokat túlnyomórészt a Magyar Természetjáró Szövetség pályázatai biztosítják. „Örvendetes, hogy mostanában egyre több ilyen lehetőség van, önerőből nem tudnánk szinte semmit sem csinálni, már csak azért sem, mert a nagy távolságok miatt (például a Miskolc–Hollóháza táv több mint 80 kilométer) igen jelentősek a pluszköltségek. Sokan csak hétvégén érünk rá, általában egy kocsival kimegyünk a terepre, és sötétedésig dolgozunk. Mások kivesznek a munkahelyükön egy hét szabadságot, de így a szállást is ki kell fizetni. A pályázatok 8–9 ezer forintot biztosítanak kilométerenként, ami leginkább az anyag-, úti- és szállásköltséget fedezi, a munkadíjat már nem, tekintettel arra, hogy a lelkiismeretes turistajelzés-festés időigényes munka (lásd Így festenek című keretes írásunkat) – mondja Makár Richárd, hozzátéve, hogy nemcsak a munkájuk igényel komoly előkészületeket, de egy-egy túra megszervezése is – főleg a kiszámíthatatlan tömegközlekedés miatt. Közvetlen viszonylat még Miskolcról sincs, a legtöbb faluba általában egy vagy két busz közlekedik naponta, a csatlakozás „rapszodikus”. Klasszikus kulcsos- és turistaházak is alig vannak, szálláshelyeket inkább a falvakban lehet találni (lásd Aki keres, talál című keretes írásunkat), így nagyobb létszám esetén a többnapos kirándulás megszervezése is bonyodalmakba ütközhet. Persze a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Természetjáró Szövetség azon kívül, hogy az illetékeseknek jelzi ezeket a problémákat, egyebet nem tehet, mint ahogy a turistautak esetében is csak a jelzések festését végezheti. Makár Richárd szavai alapján úgy tűnik, hogy rajtuk nem múlik a terület komfortosítása. „Mi továbbra is a turistautak felújítására összpontosítunk. Most a tokaji rész felé vesszük az irányt, mivel északon javarészt elvégeztük a munkát. Emellett arra is megpróbálunk odafigyelni, hogy az útvonalakon minél kevesebb aszfaltos szakasz legyen, mivel olykor előfordul, hogy egy-egy túraútvonal java a főúton halad, ahol autóközlekedés van, ami nem annyira izgalmas.”
Úttalan, zárva tartó
Néhány turistautat végigjárva valóban látható a nemrégiben elvégzett munka. Pár sokkal népszerűbb turistaúttal szemben itt nincsenek zavarba ejtő halványodások, a jelzések szinte világítanak, és az is örömteli, hogy odakint a természetben szinte sehol nem találtunk szeméthegyeket, vandál megnyilvánulások nyomát. Persze az is igaz, hogy hétköznapi sétáink során csak a miénk volt az erdő, sőt nemhogy a terepen, de még a falvakban sem volt különösebb mozgás. Olyannyira nem, hogy amikor péntek délelőtt, csodálatos napsütésben megérkezünk a Szerencstől 37 kilométerre lévő faluba, Hejcére, elsősorban nem a tiszta udvarokat és rendes házakat jegyezzük meg, és nem is azt, hogy az egyik homlokzaton felirat jelzi, hogy ez az épület a szentendrei skanzenben is megtalálható. A csendre emlékezünk, meg arra, hogy olyan az egész, mintha evakuálták volna a lakosságot. 11 órakor minden zárva tart. Nemhogy emberrel nem találkozunk, de még egy kutya sem ugat meg, míg átsétálunk a falun. Másutt is ez a helyzet. Például a közeli Mogyoróskát rövid idő alatt körbe lehet járni, de itt is lehúzott redőnyök és némaság fogad, csak sokára találunk valakit, aki felvilágosítással szolgál: közli, az egyetlen bolt négykor bezárt, a turistabüfé pedig csak nyáron üzemel.
Sokan épp e nyugalom miatt kedvelik a Zemplént, és azért szorítanak, hogy ne váljon felkapott környékké. Nos, erre addig bizonyosan nem kerül sor, amíg olyan autóutak vannak, mint például a 37-esből Tolcsvánál leágazó mellékút, amin Erdőhorvátit, Regécet, Fonyt vagy éppen a már említett Mogyoróskát lehet megközelíteni. Nemcsak a kátyúk okoznak gondot, az út szélessége is, némely szakaszon alig fér el két egymással szembemenő személykocsi, nem beszélve az erdei teherautókról… Noha a meredek emelkedőkkel és szerpentinekkel jócskán „megrakott” szakaszon fantasztikus látványban lehet részünk, a legnagyobb feltűnést az útszéli koszorúk, kopjafák és egyéb halálos balesetekre emlékező tárgyak keltik. Az viszont inkább tragikomikus, hogy az út szélén teljesen véletlenszerűen bukkannak fel a „Vigyázat, úthibák!” feliratú táblák, noha egyértelmű: ez a kb. 25 kilométeres szakasz merő úthiba, itt már a 60 km/h-s sebesség is felelőtlen száguldásnak számít. Mindez azért is bosszantó, mert miközben milliárdok mennek el a környék idegenforgalmának fejlesztésére, az alapok (elfogadható úthálózat, kényelmes tömegközlekedés) rendbetételére egyelőre nem került sor.
Attrakció Citrom-díjjal
Ha valakit azzal bíznának meg, hogy álmodja kulcstartóra a Zempléni-hegységet, mostanában nyilván a füzéri várat választaná ehhez. A Nagy-Milichez közeli magányos andezitkúp tetejére épített, kocsival, lóval szinte megközelíthetetlen vár az 1200-as évektől a környék legjellegzetesebb tájékozódási pontja, egyúttal – legalábbis az elmúlt száz évben – a romantika netovábbja. Előbb juttatja eszünkbe a Hegylakót, a Trónok harcát vagy akár II. Lajos 19. századi bajor kastélyát, mint Északkelet-Magyarországot, pontosabban azt, amit Északkelet-Magyarországról gondolni szokás. De azt már az utókor dönti el, hogy a közelmúltban lezajlott várrekonstrukció építésnek vagy rombolásnak tekinthető-e. A tavaly megnyílt, Élő Vár Zemplénben nevet viselő kiemelt turisztikai projekt keretében vadonatúj várat építettek ide, és ugyan a rekonstrukció célja az volt, hogy „Füzér vára – a 16–17. századból fennmaradt gazdag tudásanyag felhasználásával – méltó bemutatóhelye legyen a hazai történelem eme igen sokoldalú szegletének, a benne élők mindennapjainak és a kor szokásainak”, a vállalkozás megosztotta az építészszakmát. A projekt tavaly megkapta a Pro Architectura díjat, mert „az elkészült felújítás igazi turisztikai látványosság, egyben identitásunk és nemzeti közösségi tudatunk értékes és méltó bástyája”, pár hónappal később viszont a Műemlékvédelmi Citrom-díjjal „jutalmazták”, az indoklás szerint azért, mert a „történeti jelmezbe bújtatott, illúziót keltő önmegvalósítás építési nyersanyaggá degradálta a fizikai valóságában fennmaradt egykori vár-együttes maradványait”.
Akárhogy is van, a várat inkább gyalogosan a faluból, a kijelölt turistaúton érdemes megközelíteni, a hegy lábánál kialakított parkolóban ugyanis egységesen 600 forintot kell fizetni – függetlenül attól, hogy 24 perc vagy 24 óra a várakozási idő. A parkolóból további 20–25 perc sétával érjük el a várat, amelynek megtekintését kizárólag azoknak ajánljuk, akik kíváncsiak az óránként induló vezetett tárlatlátogatásra. A recepción egy középkori jelmezbe öltözött asszonytól megtudjuk: arra nincs lehetőség, hogy csak az elénk táruló panorámában gyönyörködhessünk, legfeljebb akkor, ha leszurkoltuk az 1700 forintos (idegenvezetős) belépti díjat.
„Mindig is kedvelt kirándulóhely volt a füzéri vár, a várhegy környéke már 1941 óta védett természetvédelmi terület. A felújítás nyomán az évi látogatószám 80 ezerre nőtt, hétvégi kirándulók éppúgy vannak köztük, mint szervezett csoportok – mondja Horváth Jenő füzéri polgármester, hozzátéve, hogy a 430 lelkes faluban több mint 200 vendégágy várja az ide érkezőket. – A foglalások száma folyamatosan növekszik, a vár helyreállítása nyomán abban bízunk, hogy egyre több pénzt hagynak itt a hozzánk látogató vendégek azzal, hogy itt alszanak, itt fogyasztanak, innen indulnak túrákra.” A polgármester elmondása szerint a vár 15 embernek ad állandó munkát, és a faluban körülbelül ugyanennyien élnek meg a turizmusból. „Reméljük, hogy a tokaji-zempléni térségre tervezett szállodafejlesztések nemcsak tervek maradnak, hanem meg is valósulnak. Ha például nálunk is épülne egy szálloda, azzal még több helybelit lehetne foglalkoztatni.”
Azzal persze Horváth Jenő is egyetért, hogy építhetnek ide szállodákat, élményparkokat, csak akkor lehet itt jelentősebb fellendülés, ha a közlekedési problémákon javítanak. „Magam kezdeményeztem az illetékeseknél a hegyközi úthálózat felújítását, a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt.-től ígéretet is kaptunk, hogy az elkövetkező években erre sor kerül” – mondja a polgármester. A költségekkel kapcsolatban Horváth Jenő 3,5 milliárd forintot emleget, ami nem is tűnik olyan soknak. Legalábbis ahhoz képest, hogy csak Füzér várának felújítása 2 milliárdba került.
Saját vár
Noha a hivatalos források leginkább Füzér turisztikai vonatkozásait, illetve a szintén újdonságnak számító (és 1,5 milliárdba kerülő) sátoraljaújhelyi kalandparkot emlegetik előszeretettel, sokak szerint a Zemplén igazi, szerethető arcát nem ezen új beruházások környékén érdemes keresni. A hegység régi rajongói inkább Disneylandként tekintenek a milliárdos attrakciókra, és ha már mindenképpen valami mást is szeretnénk a gyalogos természetjáráson kívül, akkor inkább egy pálházai kisvasutas kirándulást (a kisvasút idén október 23-ig közlekedik – a szerk.) vagy egy másik egykori rom, a regéci vár megtekintését ajánlják. Itt már ingyenes panoráma is van (a várbelépő 800 forint), de miután felkapaszkodtunk az eredeti köveket sem mellőző „objektumhoz”, ahol II. Rákóczi Ferenc a gyerekkorát töltötte, és kigyönyörködtük magunkat, a falut is érdemes felkeresni. Ha egy konkrét helyen kellene bemutatni a zempléni „állapotokat”, aligha találnánk Regécnél jobbat.
A mindössze 100 lelkes településen húsz évvel ezelőtt döntöttek úgy, hogy valamit kezdenek a birtokukban lévő várrommal, amit akkoriban ellepett a sitt és a törmelék, benőtt a gaz. „A falu teljesen el volt adósodva, a korábbi munkalehetőségek megszűntek, nagy volt az elvándorlás – emlékszik vissza Bakos Ferenc polgármester. – Ennek ellenére kötelességünknek éreztük, hogy kezdjünk vele valamit, mivel mégis a mi örökségünkről van szó, de azért már ekkor ott motoszkált, hogy a vár – idegenforgalmi látványosságként – az egész környék megmaradását és fejlődését segítheti.” Hivatalos támogatók híján Bakosék önszorgalomból szerezték be az összes, régészeti kutatáshoz szükséges engedélyt, s láttak munkához. Mivel pénzük nem volt, az ásatás, illetve a környék rendbe tétele önkéntesek bevonásával és diákrégésztáborok szervezésével indult 1999-ben. A táborok ettől kezdve rendszeressé váltak, de az első jelentősebb támogatást – 120 millió forintot a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőtől – csak 2012-ben kapták állagmegóvás címén. „Mi lepődtünk meg a legjobban – folytatja Bakos Ferenc –, hogy nem sokkal később egy pályázatunkra 500 milliót adtak, amiből sikerült – szigorúan a műemlékvédelmi szempontok figyelembevételével – helyreállítani a vár ún. öregtornyát.” A pénzből 2015-ben egy fogadóépületet is létesítettek a helyszínen, illetve egy látogatóközpontot a faluban, ez a vár történetét mutatja be nemcsak hagyományos módon, hanem egy 3D animációs film segítségével is. „Eddig csak álmodoztunk, de ma már hoz is valamit a vár, munkahelyeket teremtett, sőt turisztikai vonzereje kiterjed a környező településekre is. Úgyhogy most valami megváltozni látszik, ráadásul a közelmúltban egy újabb pályázaton sikerült forráshoz jutni, így nemcsak a régészeti feltárás, de a helyreállítás is folytatódik” – mondja a polgármester, ám úgy véli, hogy csak ebből még így sem nem tudna boldogulni a falu. Ezért is vásároltak egy vágómarhacsordát, amelyet a közmunkaprogram keretében gondoznak. „Ahogy a környékbeli falvakban, nálunk is van 6–7 vendégház, ahol általában 2–3 ezer forintért lehet szállást találni, de kellenének éttermek és egyéb vendéglátóhelyek, kellene jó tömegközlekedés és rendes utak, mert különben lehetetlenség az annyit hangoztatott falusi turizmust felfuttatni. Jó dolog, hogy itt megy a Kéktúra, jó dolog, hogy bicikliutak épültek milliárdokból, de valahogy összhangba kellene hozni a fejlesztéseket. Mert hiába vannak itt csodálatos turistautak, ha egyszerűen lehetetlenség őket megközelíteni”.
| így festenek Sokan gondolják úgy, hogy a turistajelzések felfestése egyszerű mázolómunka, ám ez egyáltalán nem így van. Mint azt Makár Richárdtól megtudtuk, a megfelelően előkészített, szükség esetén hántolt fafelületre a jelzések fehér alapjait a száradási időt megvárva két rétegben kell festeni, ezt követi a jelzésalakzat (kör, háromszög stb.) festése, de vannak különböző kiegészítő feladatok is, például a régi jelzések szürke festékkel takarása vagy a láthatóság biztosítása érdekében a takaró ágak eltüntetése. |
| Aki keres, talál A Zemplénnel kapcsolatban sokan emlegetik a falusi turizmust, bár e gyűjtőfogalom itt szinte kizárólag falusi szálláshelyekre korlátozódik. Noha az ezzel foglalkozó országos portálokon is találhatunk mindenféle vendégházakat és panziókat, jobban járunk, ha egy térkép segítségével sorra vesszük a szóba jöhető településeket, és az önkormányzat honlapját nézzük, ezeken ugyanis sokkal több és olcsóbb vendéghelyet találni. Ha ez sem segít, érdemes akár telefonon is érdeklődni a helyi polgármesteri hivataloknál, hogy van-e kiadó szálláshely a faluban. Napi 2–3 ezer forintért kifejezetten nívós szállások vannak, ahol 1–2 ezer forintért reggelit vagy vacsorát is készítenek. |
