Kiállítás

Halálkanyar

Don - Egy tragédia és annak utóéletei

Lokál

Hetven éve törte át a Vörös Hadsereg a magyar védelmi vonalakat a Donnál - a viták azóta sem csillapodnak a sokszor csak (némileg pontatlanul) voronyezsinek nevezett katasztrófa körül.

Azt gondolhatnánk: a tényirodalmi és dokumentumfilmes kísérletek után a hadtörténészek és egyéb rendű-rangú historikusok már minden részletet sikeresen tisztáztak - nincs más dolgunk, mint a kegyeletteljes emlékezés - különös tekintettel arra, hogy az akkori tanúk közül szinte senki sem él már. Elég azonban gondosan végignézni az OSA Archívum legújabb kiállítását, hogy kétségeink támadjanak: valóban sikerült kialakítani a 2. magyar hadsereg katasztrófájának kanonikus helyét a tragédiákban amúgy is oly gazdag történelemben?

Érik a, hajlik a...

A tárlat ugyanis több szempontból is polemikus. Már az is egyfajta teremtő feszültséget kelt, ahogy a fal négy különböző szintjén elhelyezett tartalmak feleselnek egymással. Mindenekelőtt a kiállítás "felfedezettjének", id. Konok Tamás fotóművésznek (a jeles festő édesapjának) fényképeit kell említenünk: az egzisztenciális kényszerből katonai pályát választó Konok már a háború előtt megvásárolta színes képek készítésére is alkalmas Leicáját, amit végül a 2. magyar hadsereg kíséretéül rendelt haditudósító század parancsnokaként alkalmazott. A Konok-képek egészen meghökkentő szemszögből tudósítanak a háborúról, ami témaként majdhogynem érdektelen volt készítőjük számára - sokkal jobban izgatták a helyi lakosság életéből elkapott pillanatképek, a néha zavarba ejtő, erőteljes, nyers szépséget sugárzó portrék. Talán furcsán hangzik, de a látnivalón fiatalkorú orosz parasztlányokkal pózoló, flörtölő honvédjeink, a vakító, fehér hómezőn fekvő döglött ló, vagy a geometrikus mintába rendeződő dombhátak között pihenő orosz hadifoglyok tökéletesen írják le a háború sajátos ritmusát. Ehhez képest a képernyőkön végtelenítve lepergő korabeli híradók vajmi keveset jelenítenek meg a történésekből. Informatív szempontból szinte jelentéktelennek mondhatnánk ezeket - ha nem éppen az volna beszédes, amiről hallgatnak.

A Konok-portrék sora alá rendezett, jóval kevésbé poétikus fotók és dokumentumok mesélik el, természetesen töredékesen, a 2. magyar hadsereg tragikus történetét: a Donhoz való felvonulásától kezdve, az urivi hidfőcsatákon át az 1943. januári katasztrofális frontáttörésig, a visszavonulásig, a hadsereg dezorganizálódásáig.


Fotó: Narancs

Arra már Ungváry Krisztián történész megnyitó szavai is rávilágítanak, hogy a tárlat számos, máig dédelgetett (sok tekintetben egymásnak is ellentmondó) legendával próbál leszámolni - habár tudjuk, az efféle mítoszok, hála a gondos ápolásnak, a lehető legnehezebben irthatók ki a közvélemény kollektív tudatából. Ráadásul a történeti genealógiai vizsgálat gyorsan kideríti, hogy a sokszor kényszerűen kijelölt értelmezési keretek pontosan azoknak köszönhetők, akik a hosszú (s amúgy még a háború alatt, tehát az ebben az értelemben vett ántivilágban kezdődött) elhallgatást megtörve kezdeményeztek és kialakítottak a doni katasztrófa feldolgozásához vezető sajátos diskurzust. Ungváry szavai is megerősítik a kiállítás anyaga által sugallt tényt: erős torzítás (mely jól dokumentálhatóan Nemeskürty Istvántól, a Rekviem egy hadseregért szerzőjétől származik), hogy az ország akkori urai szándékosan (merő, habár többirányúan ravasz számításból) a pusztulásba küldték volna a német kérésre felállított 2. magyar hadsereget. Éppen ellenkezőleg: vezetőink azt remélték, hogy szövetségeseink várt, remélt diadalából mi is részesülhetünk majd. Ennek cseppet sem mond ellent, hogy a legénységi állományt jórészt szegény, sokszor saját birtokkal sem rendelkező földművesekből (kisebb részben városi kisegzisztenciákból) töltötték fel - nem mellőzve román és ruszin, jórészt a bécsi döntések révén az országhoz "csatolt" állampolgáraink berukkolását sem. Szintén legenda a kirívóan rossz felszerelésről szóló hiedelem: a 2. magyar hadsereg majdnem mindent megkapott, amit az ország teherbírása megengedett, és amit sikerült kiszorítani német szövetségeseinkből. (Lásd Szabó Péter történésszel készült interjúnkat. "Sok a tévhit a Don-kanyarról", Magyar Narancs, 2013. január 10.) Más kérdés, hogy adott esetben egy éledező szuperhatalom óriási technikai fölényben lévő hadserege ellen mennyit értek az elavult magyar páncélosok és tankelhárító eszközök, s hogy mi történt a mínusz 40 fokos (!) hidegben az ehhez megfelelő ruházattal nem rendelkező honvédekkel vagy a vízhűtéses Schwarzlose-géppuskákkal. Ráadásul a kiállításon is vetített Sára Sándor-dokumentumfilm (Pergőtűz) viszszaemlékezői számára is örök talány, miként lehetett volna megbirkózni egy olyan kegyetlen hideghullámmal, ami 1943 elején a sztyeppén pusztított - az biztos, hogy erre már nem terjedhetett ki a honvédek kiképzése, ellátmányuk pedig elégtelen volt a zord körülmények elleni védekezéshez. A kiállítás tárgyát képező újságcikk szerint mostanában is folynak interdiszciplináris kutatások annak tisztázására, mennyire védett a hidegtől a m. kir. honvédség akkoriban rendszeresített téli felszerelése - a zsávolyruha, a gyapjúkapca, a meleg alsó-felső fehérnemű és a kesztyű.

Annál meghökkentőbb, hogy a korabeli filmhíradók és hírlapi tudósítások a végeredményt tekinve jobban megragadták a doni harcok mérlegét, mint a fejvesztett menekülésről, a hadrend teljes felbomlásáról és hadicélok feladásáról regélő tanúk. Ráadásul, mint hírhedt hadparancsa is tanúsítja, Jány Gusztáv főparancsnok is így gondolkodott, s erősen lesújtó véleményt formált a hadsereg teljesítményéről - hasonlóképpen más magas rangú, fanatikus, a magyar bakában a katasztrófa után "csalódott" tisztekhez. Csakhogy az utóbbi évtizedek kutatásaival összhangban Ungváry is úgy véli: a Pergőtűz és más, a Kádár-korban készített dokumentumfilmek főszereplői alapos okkal gondolhatták úgy, hogy valós katonai teljesítményeik helyett inkább személyes sorsukra és társaik tragédiájára kellene koncentrálniuk. A rendezetlen, pánikszerű, mindent hátrahagyva menekülés (fél)legendájának tükrében ugyanis nehezen érthető, hogy a honvédcsapatok kétségbeesett védekezés és visszavonulás közben is érzékeny veszteségeket okoztak az előrenyomuló ellenséges erőknek. Hogy mást ne mondjunk, az áttörésben részt vevő szovjet harckocsik zömét elpusztították - miközben nem is rendelkeztek megfelelő páncéltörő fegyverekkel. S bár a veszteségek rendkívül súlyosak voltak (hogy csak a 42 ezernyi, csatában elesett vagy megfagyott honfitársunkra, az úgynevezett véres veszteségre - illetve a 26 ezernyi hadifogolyra gondolunk), a behavazott sztyeppén át vezető halálmenet rettenetes volt, de a több mint kétszázezres létszámú hadsereg többsége, ha nem is pont épségben, de hazatért, miközben a szovjet haditervek a 2. magyar hadsereg teljes felmorzsolásával számoltak.

Kettős bíráskodás

Az OSA tárlata ugyanakkor végképp leszámol az illúzióval is, amely holmi áldozatként tekint a keleti fronton harcoló vagy pláne a front mögött megszálló erőként közreműködő, véget nem érő partizánvadászatba bonyolódó magyar egységekre. Legenda a magyarok helyi lakossággal szembeni barátságos viselkedése is. A propaganda szerint persze viszszaadtunk nekik földet és szabadságot, a valóságban azonban a megszálló erők, a honvédcsapatok legkisebb gyanú esetén is tömegesen végeztek ki civileket - jutott e notórius partizánvadász alakulatokból a Don-kanyarba is, ahol sokszor maguk is ott pusztultak. A helyi lakosság kényszermunkára fogása és erődítési munkálatokra való bevetése mindennapos volt - s a magyar honvédek (s ebből a szempontból némely Konok-életkép is árulkodó) a helyi lányokkal, asszonyokkal kapcsolatban sem haboztak visszaélni erőfölényükkel.

Külön tragédia, ami a zömmel zsidó magyar munkaszolgálatosokkal történt a doni áttörés során - az ő túlélési esélyeik még a fegyveres szolgálatot teljesítő honvédtársaikénál is kisebbek voltak. A keleti fronton 1943 elején "lapátos" szolgálatot teljesítő ötvenezer munkaszolgálatos közül néhány hónap alatt 23 ezren haltak meg vagy kerültek fogságba - ahol ugyanúgy kezelték őket, mint mondjuk a rájuk felvigyázó keretlegényeket. Ráadásul sokszor nem is csak az ellenségtől, de saját, gyilkos előítéletektől fűtött keretüktől, a frusztrációjukban rajtuk bosszút álló magyaroktól és németektől is tartaniuk kellett. S mert mindannyian oly érzékenyek vagyunk a szimbólumokra s az egyetlen ember végzetében megtestesülő sorsra, a kiállítás gondosan végigköveti a főparancsnok, Jány Gusztáv vezérezredes szerepével kapcsolatos vitákat - elítélésétől a rehabilitációig. Ungváry joggal hivatkozik arra, hogy Jány aligha volt bűnös az ellene felhozott vádpontokban: jellemző, hogy a háború utáni általános, etnicista alapú németellenes hangulatban még azt is bűnéül rótták fel, hogy Hautzingerként született, habár semmiféle "sváb" identitást nem táplált (s persze ha táplált volna is, önmagában az sem lett volna bűn). Ám bűntelennek sem lehet nevezni, csak éppen az ellene folytatott sajátos népbírósági eljárás során kínosan kerülték azon részletek felemlegetését, amelyek nemcsak rá, hanem az akkor már gondosan ápolt, bűntelenségünket és áldozati szerepünket hangsúlyozó mítoszra is veszélyesek lettek volna. Márpedig Jány volt az, aki a munkaszolgálatosokkal és a partizángyanúsnak tekintett civilekkel szemben engedélyezte a kettős bíráskodás elvét - ezzel őket a továbbiakban sommásan és minden teketória nélkül ki lehetett végezni. Most bevallottan naivan fogalmazunk: hetvenévnyi távlat talán elég lesz ahhoz, hogy a doni katasztrófa több legyen, mint puszta változó afféle véralgebrai számításokban. Ha a mostani tárlat csak kicsit is segít ebben, már elérte célját.

OSA Archívum, Bp. V., Arany J. u. 32., nyitva: március 3-ig mindennap, 10.00-17.45 - ingyenesen látogatható!

Neked ajánljuk