Már vagy egy órája sétálunk Júliával a madarak között, meggyűrűztünk és elengedtünk egy foltos nádiposzátát, bekukkantottunk a törött szárnyú gólyákhoz, megnéztük az orrát lógató öreg rétisast, ami mellett önkéntelenül is suttogni kezd az ember – szerencse, nem bírja az emberi hangot –, amikor felhorgad bennem a hobbiteológusba oltott szobaornitológus, és megkockáztatom a kérdést: a madarak miért vonulnak? Júliának szeme se rebben. „Alapvetően a meleg felé mennek, de nem kifejezetten a hideg, hanem a rovarhiány miatt. Ahogy hűvösödnek az éjszakák, kezdenek gyülekezni, aztán elindulnak. Ez valahogy bennük van, mint a költés. Ha előbb jön a hideg, előbb mennek, és most, hogy áprilisban még visszajött a fagy, a gyurgyalag és a fecske később érkezett meg.” Ezen a ponton rájövök, hogy vagy nem is tettem fel olyan rossz kérdést, vagy Júlia is hobbiteológus. „Tavaly áprilisban ezek már rakták a tojásokat – folytatja –, az idén viszont egy ismerősöm április közepén küldött képeket Görögországból: alig lehetett lépni a madaraktól. Megálltak pár napra, pedig ott nem volt hideg.” Honnan tudták, hogy Magyarországon hideg van, kérdezem. „Ez olyan, amit a madarak tudnak, az ember viszont nem.” Kikerekedik a szemem, de folytatja, mintha mi sem történt volna. „Így később kezdtek költeni, de megmaradtak a tojások. Fecskéből még tegnap is érkezett egy csapat.” Júlia lelkesen folytatja, de elvonja a figyelmemet az a szép gondolat, hogy az embertől függetlenül, a feje felett jönnek-mennek a madarak egy teljesen soha meg nem ismerhető, titkos rendszert követve, tökéletes összhangban a földgolyó időjárásával.
| ||
Gyűrűzés nagyüzemben
A Kis-Balatonnál járunk, Keszthelytől 7 kilométerre délre, a 71-es úttól és a fenékpusztai vasútállomástól pár száz méterre, a vízparton. A Fenékpusztai Madárgyűrűző és Madármentő Állomáson harminc éve fogják a madarakat hálóval, minden madárnak felveszik az adatait, szárny- és tollhossz, súly, életkor, faj. Összesen 440 ezer adatot rögzítettek eddig, ebből 390 ezerszer gyűrűztek, a gyűrűs madarakból 500-on volt külföldi gyűrű. Tavaly 17 ezer madarat fogtak meg a partra merőlegesen felállított hálójukkal, a korábbi években csak 6 ezret, mert a fogás, mint a madaraknál minden, az időjárás függvénye: ha kicsit is fúj a szél, észreveszik a rezgő hálót, ha túl meleg van, aznapra ugrott a madárhalászat, ugyanis a gyűrűzők nem kockáztatják, hogy a 10-12 grammos kismadarak rosszul legyenek a hálóban.
A gyűrűzőállomáson mindent a madáretikának rendelnek alá, vagyis az egész folyamatnak a madarak szempontjából a lehető legkomfortosabbnak kell lennie. De ebben a szakmában a mennyiségnek nagy jelentősége van. Csak minden századik megfogott madáron van gyűrű, minden ezrediken külföldi. Ez irtózatosan kevés, ráadásul ezek az igazán hasznos adatok. Ahogy Varga Júlia, a döbbenetesen kedves madárgyűrűző, a Madártani és Természetvédelmi Egyesület Zala megyei csoportjának tagja is mondja, a visszafogással nyert adatokból tudunk következtetni a madár vonulási útvonalára, költési szokásaira és az egyedszámra. Heroikus küzdelem ez a természet számosságával, miközben az ember minden pillanatban érzi, nincs nemesebb a teljesíthetetlen feladatoknál. Ugyanis rengeteg a madár, és roppant kevés a gyűrűző, a madarak pedig az országhatárokkal, vámmal, dupla szögesdrótkerítéssel mit sem törődve repdesnek ezer kilométerekkel odébb és vissza.
De nézzük, milyen csodálatos szisztémát eszelt ki az ember a madarak megfejtésére! A telepen a megfogott gyűrűs madarak adatait a gyűrűszámmal együtt nagy mennyiségben rögzítik tavasztól őszig, költési időszakban ritkábban, vonuláskor eszeveszett mennyiségben. Aztán esténként az adatsort beküldik a budapesti központba. Pont így tesznek az ország többi 9 állomásán, és így gyűjtik az adatokat külföldön is, a mérések egységesítésével és az adatok kezelésével külön nemzetközi szervezetek foglalkoznak, Fenékpusztán például évek óta végeznek CES-méréseket (ezek során különböző országokban azonos módszerekkel, nagy mennyiségben fogják be a madarakat, és az adatokat statisztikai módszerekkel dolgozzák fel). Ha Fenékpusztán fognak egy már meggyűrűzött poszátát, az adategyeztetés után másnapra kiderülhet, hogy mondjuk Tihanyban gyűrűzte egy madarász tegnapelőtt, vagy az, hogy nyolc éve gyűrűzték meg Fenékpusztán, és azóta minden tavasszal megfogták ugyanott. Na, az ilyesmitől kezd hevesebben verni a százezer madárcsüdöt látott gyűrűző szíve is! Ilyenkor minden kétséget kizáróan kiderül ugyanis, hogy az a foltos nádiposzáta, amit egy percig a tenyerén hordozhat az ember, minimum nyolcéves, nyolcszor megtette a Fenékpuszta–Afrika távot, és mindig ide jött vissza költeni. Az is megesik a gyűrűzővel, hogy Norvégiából kap jelzést arról, hogy megfogtak egy általa gyűrűzött madarat, de Júlia olyan esetről is mesélt, hogy elmentek Görögországba gyűrűzni, és ott ráakadtak egy fenékpusztai gyűrűre.
| ||
Sem a vonulásról, sem az egyedszámról, sem az életkorról nem tudnánk jóformán semmit, ha nem lenne gyűrűzés. Mert az egy dolog, hogy hiányosak az ismereteink a madarak folyton változó vonulási útvonalairól, de egy énekesmadár életkorát akkor sem lehet megállapítani, ha maga Jonathan Franzen tartja a kezében: pont ugyanúgy néz ki 1, mint 4 évesen.
A madarak titokzatosak, nem véletlen, hogy sok hiedelem, szóbeszéd kapcsolódik hozzájuk, ahogy az sem, hogy Alfred Hitchcock éppen őket tette az első metafizikai horrorfilm főszereplőivé. Régen azt hitték, meséli Júlia az állomásra érkezett gimnazista osztálynak, hogy a fecskék télre az iszapba fúródnak, belefagynak, tavasszal meg kiolvadnak. Olyan hiedelmek is voltak, hogy az – amúgy szeptemberben elköltöző – kakukk átváltozik és karvalyként él tovább, a karvaly ugyanis szeptemberben adja fel rejtőzködő életmódját és kerül az ember szeme elé. A madárvonulásból jósoltak is. „A délre vonuló fecskék a nádasban éjszakáznak, mi csak bámulunk tátott szájjal, jönnek a több százezres rajok, mákos az ég. Amikor behúznak a nádasba, az olyan, mint egy tornádó” – mondja Júlia.
A sas viszi el
A gyűrűzéssel végre egzakt válaszokat kapunk a madarak vonulásáról, még pontosabban arról, hogy a madarak vonulási és költési szokásai hogyan függenek össze a lokális környezeti változásokkal, az éghajlat globális rendszerének alakulásával. A fenékpusztai adatokból az olvasható ki, hogy minden faj állománya csökkent az utóbbi években, elsősorban az ember kártékony hatásának következtében. A gyakori szúnyogirtás sokszor pont a költési időben nehezíti meg az élelemszerzést, a nádasok és természetes parti élőhelyek felszámolása kiszorítja az ott fészkelő madarakat, egy mindössze 3 centis vízszintemelkedés gyakorlatilag abban az évben kipusztítja a nádi sármány, a fülemülesitke vagy a nádi tücsökmadár fiókaállományát. „Ami jó a turistának, nem jó a madárnak” – összegez Júlia, aki egyébként jelenleg természetvédelmi mérnök hallgató, és ugyan hat éve segít a fenékpusztai állomáson, csak tavaly tette le az énekesmadár-gyűrűző vizsgát Budapesten. „Nem kell biológusnak lenni, van könyvelő ismerősöm is, aki gyűrűző lett. El kell menni egy táborba pár hétre, ott adnak engedélyt a vizsgára, fel kell készülni baleset- és természetvédelemből, van etikavizsga, fajismeret, mindennek 80 százaléknak kell lennie, akkor mehetsz szóbelizni. A 165 énekesmadárból bármit adhatnak, azokat fel kell ismerni. Aki egyet téveszt, az bukott, két bukás után egy évig nem lehet próbálkozni” – mondja Júlia. A vizsgának is díja van, és a gyűrűző ezek után évente regisztrációs díjat is fizet.
Magyarország hagyományosan amolyan madárgyűrűző nagyhatalom, pontosabban korán szállt be a gyűrűzőbuliba, egészen pontosan harmadikként a világon: Cerva Frigyes meggyűrűzött egy fehér gólyát Felsőpeszéren 1908. június 17-én, ez az első adat, de 1908-ban már volt Ornitológiai Központunk is. Az 1910-es V. Nemzetközi Madártani Kongresszuson a madárvonulási szakosztály élére épp a magyar központ elnökét, Herman Ottót választották, nagy elismerés volt ez a szárnyát bontogató nemzetközi ornitológiától. A hazai madárgyűrűzés történetének fonalát a világháborúk pusztítása és a Madártani Intézet gyűjteményének megsemmisülése után érdemes újra felvenni. Az igazi újrakezdés az ötvenes évek elején történt meg, újraindult a gyűrűgyártás is az országban. A Magyar Madártani Egyesületet 1974-ben alapították, külön gyűrűző szakosztállyal, beindultak a gyűrűző táborok, megszilárdultak a madárgyűrűzés szakmai és etikai szabályai. Mindennek hála a kilencvenes évek végére évi százezer madarat gyűrűztek az országban, 1998-tól pedig már a jogszabályi környezet alakítását is megkezdték. A 2000-es évek elejétől évi 5 millió forintból végzik a magyar gyűrűzést, de a terület anyagi gondokkal küzd. A magyar madárgyűrűzés leglátványosabb teljesítménye a különböző digitalizált és egységesített adatbankokon kívül a madárgyűrűzés magyar centenáriumán kiadott, az összes adatot feldolgozó Magyar Madárvonulási Atlasz, ebben az összes olyan madárfajról szó esik, amelyet az országban valaha gyűrűztek.
| ||
A fenékpusztai állomás évi 800 ezer forintból működik, az állomásvezető és szintén gyűrűző felesége a közvetlen közelében lakik, Júlia és még egy-két munkatárs napi szinten besegít, együttműködnek a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkkal és számos más természetvédelmi és madárvédő egyesülettel. Végeznek énekesmadár-monitoringot a Kis-Balatonon, csónakból, madárfütty alapján, de ők térképezik fel a Kis-Balatonban lévő körülbelül tíz sasfészek tojáshelyzetét is. Állítólag most csak háromban van egy-egy fióka. A már említett áprilisi hidegben megfagyott a többi, a sasfióka ugyanis már márciusban kikel, négy hét alatt megnő, addig viszont érzékeny. Rétisasból bő 200 pár van az országban, ez négy évtized alatt 15-ről ment fel ennyire, köszönhetően a fészekőrzésnek, meséli Júlia. Mivel az önkéntesek a Hortobágyon a parlagi sas fészke közelében is 24 órás felügyeletet tartanak heteken át költési időben, arról kérdezgetem Júliát, mitől féltik a fiókákat. Ezek szigorúan védett, egymillió forintos eszmei értékű madarak, a fiókák gyűrűzése, megfigyelése elemi természetvédelmi érdek. Ugyanakkor „a sas gyakran nem szívesen látott vendég, odamennek az emberek és elzavarják”. Miért, feszegetem a témát. „Például néha rárabolnak a baromfira, elviszik a nyulat. Sokszor a héja ragadja el egyébként, de azért is a sas viszi el a balhét, mert ha nagy madarat látnak az emberek, a sasra asszociálnak.” Ha a sas magánterületre fészkel, igazodni kell hozzá. „Például ha egy sasfészek miatt megtiltják, hogy motorcsónakkal arra menjen át az ember, azt nem mindig viselik jól” – mondja Júlia, miközben hátrafelé sétálunk az állomáshoz tartozó „madárkórház” röpdéi között, a három nappal ezelőtt talált, röpképtelen sashoz.
A világ legmélyebb depressziója
Útközben megtudom, hogy az évek óta üresen álló bagolyköltő ládába végre beköltözött egy gyöngybagolypár, és az is lehet, hogy fiókák is vannak. „Be kell pillantani, mert ha vannak, akkor szólunk a gyöngybagolyvédelmi alapítványnak, hogy jöhetnek gyűrűzni.” Nézem a laikus számára közönséges faládának látszó bagolylakást egy kis faház padlásterében, és együtt örülök Júliával annak, hogy itt vannak, mert „Zala megyének ezen a részén eddig nem nagyon voltak gyöngybaglyok”. Konkrétan ez a költőláda tíz éve van itt, és még soha nem volt benne madár. Most az vonzotta ide a bátor bagolypárt, hogy az állomásra bekerült egy gyöngybagolyfióka, amit felneveltek, ő hívta a többieket. A gyöngybaglyokra specializálódott alapítvány templomtornyokba tesz kétosztatú költőládákat, de ott is éveket kell várni, hogy beleköltözzenek.
Nem messze a bagolyládától laknak a barna rétihéják, évek óta, valószínűleg már nem is mehetnek vissza a természetbe. Van egy vércsepár is, ők próbálkoznak tojásrakással. „Tavaly nem sikerült, talán az idén.” Volt olyan egerészölyv, amelyik 12 évet élt Fenékpusztán, az ilyen madaraknak nagyon fontos szerepük van az állomás életében: segítenek a bekerült madarak környezeti nevelésében, vagyis társaságot biztosítanak, és esetenként a fiókaként bekerült és túlzottan az emberhez szokott madarak visszavadításában is fontos szerepük van. A madárállomáson egyébként minden madarat elszállásolnak és felnevelnek, olyat is, ami nem védett. Egy fiatal dolmányos varjút meg is etettünk macskakajával, a fióka még hetekig Fenékpusztán lesz, amíg elengedik.
Az egyik legtágasabb, a rókák miatt teljesen zárt röpdében 4 hím gólya éldegél, egyikük féllábú, többeknek a szárnya sérült, ők már képtelenek az önálló életre. Mind a négyen heves érzelmeket táplálnak egy ragaszkodó típusú tojó iránt, annak viszont csak az egyikük tetszik. A bökkenő az, hogy nem tudni, melyik, mert mindegyik hím visszakelepel a tojónak, ami már fészket is épített a röpde tetejére. Viszont ha nem azt a hímet engedik oda a fészekhez a madarászok, amelyiket kinézte a tojó, akkor félő, hogy elagyabugyálja egy kicsit. Úgyhogy most patthelyzet alakult ki, mindenesetre a tojó szándékai elég komolynak látszanak, mert nem ment a többiekkel Afrikába télre, egy fenékpusztai istállóban telelt át.
Megérkezünk végre a három napja a Kis-Balatonban talált, röpképtelen rétisashoz. A sarokban áll, nézi a falat, nem mozdul, előtte egykilós hal, hozzá sem nyúl. Ha széttárná a szárnyát, 220–240 centi lenne, az állomás történetének legnagyobb madara. Van rajta gyűrű, Júliáék várják még az adatokat a központból, eddig annyit lehet biztosan tudni, hogy Szerbiában tették rá a jelzést. Ez a harmadik rétisas Fenékpusztán, egyszer 2010-ben került ide egy agyonázott példány, az sem evett semmit, de 3 nap alatt megszáradt és elrepült. Egy másik fiókaként került ide, azt felnevelték és elengedték. A gyűrűzők nagyon remélik, hogy ez a sas is helyrejön, most mindenesetre nagyon szomorú látványt nyújt, ebben megegyezünk. Hiába száradt meg a tolla, nem repül, valószínűleg megrándult az egyik szárnya az erőltetéstől. Nem tetszik neki, hogy be van zárva, nem szereti az emberi hangot, az ember közelségét. Még a tollazatát sem rendezte, csak áll szomorúan, mint aki a világ legmélyebb depressziójába zuhant. Egy 6-7 éves sas már soha nem fogja megszokni az ember jelenlétét, de Júliáék bíznak benne, hogy nekiáll enni pár nap után. A szárnya 2–3 hónap alatt helyrejön, ha addig megszokik itt, akkor minden rendben lesz. „Át fogjuk vinni a hollóhoz, hogy legyen társasága, csak nehogy megegye a végén. De a természetben is együtt esznek. Ha ez sem sikerül, ásunk egy tavat, beletesszük a halat, hátha úgy megjön a kedve hozzá. Valami eszméletlen tiszteletet érdemel ez a sas.”
(Az állomás 600 forintért bárki számára látogatható, nyáron folyamatosan, szezonon kívül bejelentkezés után.)
