„Veri delissousssss” – harsogta mosolyogva alacsony, igyekvő vendéglátóm, aki utolsó erejével és alighanem utoljára szólt hozzám angolul. (Értékes gesztus ez itt, ahol a fehér emberről is feltételezik olykor, hogy beszéli a nyelvet.)
Öblös, hajszálvékony porcelántálkával közeledett. A szemem láttára mérte csordultig folyékony, sárgásfehér szójababpudinggal, majd egy kissé fokhagymaszagú, de annál olajosabb mártással locsolta meg, s a tetejére mogyorós fűszerkeveréket hintett (olyasmit, mint a mogyorós csirkére szokás), végül kis szalvétán madárkás kanálkát nyújtott felém. Így kezdtük a nap első étkezését reggel nyolc és fél kilenc között az észak-kínai Shaanxi tartomány Jingbian nevű járásában, és nekem – vendéghez módfelett méltatlan módon – csak az járt a fejemben, hogy bár ne így kezdtük volna.
Tapsvihar, ítélet
| ||
Mert a reggelit kihagyni nem szabad, pláne ha ilyen kedvesen kínálják. Szálloda, vendég, én. Szállóvendég, vendégszeretet. Vajon mit jelenthetnek ezek más, nem kínai kontextusban?
A Magyar értelmező kéziszótárt csaptam fel a „v” betűnél, és mindjárt dobtam egy hátast: azt hiszem, hogy a szóhasználatra példaként hozott Tolnai Lajos-idézet kifejezetten az én élményeimet hivatott illusztrálni: „mindenki kedves akart… lenni, hogy vendég és vendéglátó a legjobb benyomást tegyék egymás lelkére.” Csak (nálunk) végül nem mindenkinek sikerült.
Tudom én, hogy nem volt szép dolog söröspoharam teljes tartalmát az asztal alá önteni a saját lábamra vagy a pálinkát vízre cserélni, amikor nem néztek oda, hogy a sokadik színtelen, átlátszó felest is pókerarccal, tapsviharban dobhassam be egy húzásra. De ha egyszer muszáj volt! Mert sem az első, sem a tizedik körre nem mondhattam nemet. Rajtam (és a magyar kollégámon) kívül senkinek sem lett volna mersze kimondani, hogy a kínaiak őszinte vendégszeretete valamelyest sunyi hatalomjáték. Nincs szabad akarat, választási preferenciák, ízlés, szokások vagy személyes történetek; nincs semmi, ha az ember belemegy és (vacsora)vendég lesz Kínában. Szívesen látunk, de azt (t)eszed, amit mondunk. Mintha szerződést vagy inkább ítéletet toltak volna elém: mindent kell, de semmit sem szabad. Eszembe jutott egy durva sztori a visszautasíthatatlan birkaszemről. Olyan mesélte, aki fontos nekem: a bolgárok birkaszemes vacsorája elől szökni kell, hiszen a legdurvább sértésnek számít nem elfogadni. Akkor még némán és tisztelettudóan kacagtam magamban, nem gondolván, hogy egyszer majd én is szökni akarok.
Vendég a ház mellé
Úton az étterem felé a fakó, alig világossárga környezet és a sivatagi vörös homok izgalmas együttese már messziről kiemelte az apró házikót és a sárkányos zászlókat, ahol később emlékezetes vacsoránkra sor került, de mivel a távolban kirajzolódott mellette egy másik, kisebb épület is, azonnal tudtam: vendéglátóink minket is oda küldenek majd, ha úgy hozza az élet. És az élet – vagy inkább a szükség – úgy hozta.
| ||
Az európai embernek ilyen helyzetben oly természetes mozdulatsort egy perc alatt kivertem a fejemből, amikor sötétedés után egy kölcsönkapott kínai okostelefon macskás képernyővédőjének világító fényénél szembesültem mindazzal, ami különbség tárgya lehet angol (értsd: európai) és kínai mellékhelyiség között. És mivel e platform nem alkalmas arra a naturalista ömlengésre, ami ott megfogalmazódott bennem, inkább mélyen hallgatok. De azért az, hogy a kis bódéban víz például egyáltalán, semmilyen formában nem akadt, megviselt.
Akkor újfent némán, de kevésbé tisztelettudóan kacagtam: erősen arra gondolván, hogy innen is szökni akarok – most azonnal.
Hatvan perc hírnév
| ||
Ha idegen téved egy alig kétszázhetvenezres településre, azt a helyiek megneszelik, akár vendégségbe jött, akár nem. Az volt az érzésem, hogy a Shaanxi tartománybeli asszonyok fél éjszaka nem aludtak, hogy a legfrissebb, legfinomabb „hideg bőrt” nyújtsák ki a kedvünkért, és tegyék a tányérunkra. A hidegen fogyasztandó kínai széles metéltet frissen gyúrták, majd fűszeres olajjal és torokszorítóan keményre pirított apró, szotyolahéjra emlékeztető fekete sertésmájjal gazdagították, meg még biztosan tettek bele egyet s mást, amiről nem volt tudomásom. De a lényeg (ezzel együtt) sem a literszámra kínált csibesárga gabonatea vagy a „hideg bőr” háromféle változatának mosolygós befogadása volt. Ha tudtam volna, hogy a mosolygós rész csak ezután jön, akkor elővettem volna a pókerarcot, hogy maradjon energia az ebédet követő csaknem hatvanperces fényképezkedésre is. Előbb az étterem teljes személyzete állt körbe a rokonsággal együtt (persze nem egyszerre, hanem külön-külön), majd beengedték az utcán sorban álló idegeneket is. Ha háromszázszor nem villantak a vakuk, egyszer sem. Furcsa volt ez egy magamfajta, efféle csillogáshoz kevéssé szokott kalandornak, aki itt már teljes szívéből, felszabadultan kacagott. Egy percig sem gondoltam, hogy lesz olyan, amikor innét is szökni akarok.
Breaking: Lett. (De azt majd máskor mesélem el.)
