Nincs flanc, sehol egy jellegzetes mandzsúriai udvarház, az épületek nem karcolják a felhőket, és sok a bogár. Cserébe bódék, kis éttermek, nyárson sült húsok egymásutánja van csupán, a sarkon nem messze a kórháztól egy temetkezési vállalkozás feketéllik. Nyugaton élek a Keleten, a nyugat-pekingi külvárosi gettóban. A taxis nem hoz el hazáig, ha bemondom a megállóm, Babaoshan nevét, az ugyanis a temetőt is jelenti. (Ez volt Peking legelső metrómegállója, 1969-ben építették, és a temetőt ugyanígy hívják.) Taxiba szállás előtt ezért inkább egy fals, de közeli helyszínt nyögök, s ha a sofőr ráharapott, csak akkor indulunk. Szó szerinti fordításban ez az apró városrész annyit tesz, „nyolc-kincs hegy”, de én tudom, hogy nyolcnál jóval több kincse van.
| ||
Az utazót pusztító júliusi forróság fogadja, a párát szinte harapni lehet; úgy ül meg a koszos levegő alján, mintha valami leépítő osztálykirándulás volna. Pont, mint mikor cigizni tanítják az embert, aki fuldoklik, de tudja, ciki nem élvezni. Két-három lépés után az ismerős utcaképből semmit sem látok, és ez olyan, mint a türelmetlen fényképész munkája: elmosott paca közepén alig pár kontúr, ennyi a világ.
Örülök, mert a poros útról a zöldségpiacra kanyarodva nem érzem azt a nehéz, idegen szagot: nincs ma büdös tofu (ezt az ételt szó szerinti fordításban a helyiek maguk is így nevezik), állott szójababsajt ecetben kifőzve – szaga bántóbb minden másnál, amit eddig szagoltam. A levegő egyre csak melegszik, durvul, a szürke, pamutból készült fölsőm foltokban vizes, kiábrándító látvány vagyok a külvárosi forgatagban, de európai idegenként kétlem, hogy csak ezért vetül rám annyi szempár. A parkban sámlira kuporodott alkalmi szerencsejátékosok ülnek: izzadt, kortalan férfiak. Néznek, ahogy mindig.
| ||
Én meg a várost nézem. Az almásszürke csöndben zajos metropolis után kutatok, de ahhoz keletre, a modern üvegpalotákig kell utaznom. Oda, ahol az ember – főleg húsz és harminc között – valamelyest otthon érzi magát. Ahol ismerős márkanevek és ijesztően egyforma kávék, szendvicsek ülnek a kirakatokban. Az egész éppen olyan, mint Pesten bármi. Ahol Kína megszűnik, s átveszi a helyét a világ; nem integet a híres szerencsehozó macskapracli, csak a kőkemény kapitalizmus van, Nyugat a Keleten. Szedné el a pénzünket hangtalanul, ha hagynánk, és hagyjuk is.
Összesen tizenkilenc metrómegállónyira van az én gettóm a villódzó keleti városrésztől.
Igaz, ott, keleten is pokoli a kínaiság. Semmi más nem lehetne hasonlóan pokoli benne. Csibesárga plüsskacsákkal megpakolt kamion parkol a járda közepén. Mellette parányi ketrecekbe zárt kölyökkandúrok nyávognak. Minden és mindenki eladó. Ezenközben valami extramenő lézeres kütyüvel játszanak a bámészkodók: zölden világítanak az ember szemébe, sávokat vetítenek az útra, határvonalat macskaárus és zöldséges közé, igazi demarkációs vonalat, amit csak én nem lépek át. A fejem fölött kivilágított sárkányrepülők szálldosnak. Az az érzésem, hogy mindjárt le fognak lőni.
Pedig nem, erre jövök rá mindennap. Ez csak a város, ahol élek. A harapható, nehéz párában, a járdán fénylő köpetek kipárolgásában. Pont, mint mikor cigizni tanítják az embert, aki fuldoklik, de tudja, ciki nem élvezni.
