Nem csoda, hogy az egyik nincstelen lány vonatra száll, kurvának áll, és rájön, hogy könnyű meggazdagodás nem létezik, csak agresszív stricik, erőszakos kuncsaftok, nyomorult kolléganők és megalázó helyzetekből összerakott, végtelen huszonnégy órák. Nagyon jónak kell lennie a fűszerezésnek, hogy ezt megint megegyük – akkor is, ha épp egy magyar romáról van szó, pedig svájci a rendező meg a büdzsé.
Az mindenképp jót tesz, ha a filmben emberek szerepelnek, nem két lábon járó, vagy éppen hanyatt fekvő példázatok. Eddig stimmel: Men Lareida író-rendező és Maros Anna forgatókönyvíró megkapóan emberi szituációkkal, jól megfogott érzelmekkel és ötletes finomságokkal pakolták tele a sztorit, amelyeket a két főszereplő, Farkas Franciska és Stefanovics Angéla hitelesíteni is tud. Sőt, akadnak egészen kiemelkedő pillanataik, jeleneteik is!
| ||
Mert az már önmagában is viszketően átélhető képsor, amikor Viktóriának nyíltan ki kéne mondania a vállalkozói engedélye megszerzéséhez, hogy sem nem takarítani, sem nem szocmunkáskodni fog, hanem. De ahogyan Farkas Franciska kínjában megsemmisül, de legalábbis a föld alá süllyed, attól lesz ez a jelenet példaszerű, és attól válik a prostituálttéma tankönyvi elrettentés helyett emberközelivé. Vagy attól, ahogyan a rivalizáló lányok közül az éppen sikeresebb Stefanovics Angéla egy büszke dögöljmeg-mosolyt villant a konkurensére, miközben egyébként épp privát vágóhídja felé tart – de nem az a fontos neki, mert nem mindig a saját kis halál a legfontosabb.
Aztán nem árt az sem, ha egy efféle film árnyaltabban nyúl a társadalmi problémákhoz, mint egy kör fekete-fehér, igen-nem játék. És a Viktóriában, ha nem is fordul fejre mindaz, amit eddig tudtunk a témáról, legalább vannak árnyalatok. Hogy például a cigányt még az útszélen is csak egy cigánynak tartják („Megígérted, hogy nem cigány lesz!”, fakad ki Stefanovics a stricijének az új szobatárs láttán). Apróság, de számít, pont, mint az önáltatás meg a kettős mérce működésének elég pontos lefestése: az egyik lány szerint beteges kurválkodni, ha nincs rá olyan jó indoka valakinek, mint neki (a gyerek az árvaházban), mert még akkor is kell valaki nálunk lejjebb, ha épp legalul vagyunk. Lareida és Maros, úgy tűnik, ért valamit az emberhez is, nem csak a témához; értik, hogyan írja felül szélsőséges helyzetben az önérdek meg a túlélési ösztön az emberséget. Ki kinek a farkasa: ez nem új, de ha jól van ábrázolva, az máris valami. És itt jól van.
De ahogy a lányok élete, a Viktória sem fenékig tejfel. Sok van lassított felvételben mutatott táncmozdulatokból, mosolyokból vagy túlzottan kitett érzelmekből, amelyeken jelentőségteljesen és igen költőien időz el a kamera – ilyesmi az olyan filmekben szokott lenni, amelyek nagyon szeretnék a nézői érzelmek odagondolt húrjait pengetni, és nem tudják, hogy a kezükben nem pengető van, hanem smirgli. És nem maradnak el, pedig egyszer végre elmaradhatnának, a cigánysoron szotyizó romák, meg a strichelés előtt a nagyobb kontraszt kedvéért telefonba suttogott „küldj még egy puszit anyunak” és szívszorító „hamarosan hazajövök, nagyon szeretlek” mondatok.
És hát végső soron a Viktória sem mond el témájáról semmi olyat, amit ne tudna mindenki, aki látott már filmet jobb sorsra érdemes szerencsétlenekről, vagy ne adj´ isten, nem is csak filmet látott róla. A szegénység és főleg a kilátástalanság önmagunk feladásához vezet, ahol embereket használnak ki, ott nincs átkelés néhány mély seb nélkül… Alighanem lehet még sorolni néhány hasonló tanulságot. Csakhogy ebben a filmben ezeket képesek vagyunk elhinni, és különben is, az átlagosnál valamivel – ha nem is nagyon sokkal, de – ügyesebben, érzékenyebben, találóbban vezetik elő őket. Így meg nem is akkora probléma, hogy láttunk már ilyet. Vagy nagyjából ilyet.
Forgalmazza a Mozinet
