Minden értelmiségi család eljut előbb-utóbb az iskolaválasztási pánikig, a körbetelefonálgatásig, a felvételifrászig, a speciális protekcióig vagy a gyerek átjelentéséig, aztán az utolsó pillanatban benyújtott méltányossági kérelemig, mert minden értelmiségi család tudja jól, hogy nem mindegy, melyik iskolában tanul majd a gyerek. Hogy melyik iskolában tanul majd a gyerek, az a sorsáról dönthet.
És minden értelmiségi család tudja, ha jobban belegondol, de nem gondol bele jobban, hogy más szülők, még ha tudják is, hogy nincs jó híre az iskolának, nem tudnak körbetelefonálni. Vagy amikor telefonálnának, már majdnem késő. Talán igazán késő. Talán kétségbeesett erőfeszítéssel még valamit ki lehet hozni a dologból.
Y városka gimnáziumába járt, a többi alig írástudó gyerek közé (Y városka elitje a nagyvárosba viszi a gyerekeit) egy szívemnek kedves cigánylány. Küzdött ő is a tananyaggal, tanítás se mindig zajlott az iskolában, de három bukás után sikerült pótvizsgát tennie, és folytatnia a második osztályban. Így keveredett a bajba. A baj egy herbálos cigaretta volt, amelybe a többiek biztatására beleszívott, vagyis a baj nem is ez volt, de nem is az, hogy aztán elájult és egy napig öntudatlanul feküdt, a baj ott kezdődött, amikor a szülők elmentek az iskolába, hogy megkérdezzék, hogy flangálhatnak ott a herbálos elosztók. Vagy talán nem is itt kezdődött, talán ott kezdődött, hogy a szülők, mivel az iskola a vállát vonogatta, a rendőrséghez fordultak, akik szintén a vállukat vonogatták, és ekkor a szülők úgy döntöttek, hogy elmondják a történetüket a sajtóban, hogy más szülők okuljanak és odafigyeljenek.
Y városka gimnáziumának igazgatónője ennek bizony nem örült. Be is hívatta a szívemnek kedves cigánylányt, hogy majd őt vitetik el a rendőrséggel inkább, mert beleszívott abba a herbálos cigibe, mit kell itt a balhét csinálni. És így értünk el az év végéig, amikor a szívemnek kedves cigánylánynak még felelnie kellett volna kémiából, hogy jegyet kaphasson. De a tanár nem talált időt rá, hogy feleltesse, így aztán inkább megbuktatta, ahogy megbuktatta még három másik tanár.
A szívemnek kedves cigánylány, aki éppen betöltötte a 16-ot, évet nem ismételhet, mert a gimnázium megszűnik, de nem is folytathatja az iskolát, mert pótvizsgázni nem engedik. 16 éves – meg lehet már tőle szabadulni, gondolták talán a tanárok vagy az igazgatónő, bár igazán senkit nem gyanúsítanék szívesen, s akár gondolták ezt, akár nem, megszabadultak tőle.
Y városkában nincs más iskola, még a szakiskolai feladatokat is ez az intézmény látja el. A szívemnek kedves cigánylány, ha nem találjuk meg azt a jó szakközépiskolát vagy szakiskolát a közeli nagyvárosban, amely fel is veszi, gondját is viseli, fel is zárkóztatja, amiben kell, azt az iskolát tehát, ahol tanítás folyik, nem herbálozás, ha nem találjuk meg ezt az iskolát telefonálgatással, külön kérelmekkel, átjelentkezéssel, méltányosságkéréssel, akkor a szívemnek kedves számára véget ért az iskola, elkezdődött az élet, és ez az élet az, amit senki nem akar, sem ő, sem én, sem a szülők, sem te, kedves olvasó, ezt az életet nem akarja a társadalom, az Orbán-kormány, a sarki jobbikos szavazó, csak éppen ők nincsenek ott, amikor egy igazgatónő úgy dönt, hogy egy gyerektől – aki el merte mondani, hogy az iskolában mindenki tudja, hogy a gyerekek herbáloznak – meg kell szabadulni.
