A falcolásról szóló kis bejegyzésemet háromszor annyian olvastátok, mint a többit. Erről a taburól tehát még beszélni kell.
Akik írtak nekem (támadj meg nyugodtan: eszter pont babarczy kukac gmail pont com, vagy megtalálsz a Facebookon), főként saját vagdosásukról számoltak be, de akad ijedt hozzátartozó is. Most hozzájuk szólnék.
A falcolás nem öngyilkossági szándékot jelez feltétlenül, de ha valaki vagdos, elég rosszul van. Azért vág, hogy levezesse a rosszat, a feszültséget, a szenvedést. Így tartja egyensúlyban magát.
A szenvedés valódi. Akkor is valódi, ha nem látszik az oka, ha felfoghatatlan, honnan jön, ha nem tud beszélni róla, ha úgy érzed, csak vádol.
Ha valaki vág, az neked is fáj. Nem igazságos talán, de a fájdalom nem igazságos. Csak van.
Igen, néha a családban történik valami, ami elviselhetetlen, de néha maga a létezés elviselhetetlen, a szorongás az iskolában, az iránytalan harag, a megfoghatatlan magányosság. Van, aki olyan érzékeny szerkezet, hogy nem viseli el a közönséges nyomást, saját bonyolult érzelmeit, a külvilág zavarosságát.
Igen, aki vagdos, segítségre szorul. Nem, nem tudod lebeszélni róla. Nem, nem azért vagdos, hogy szemrehányást tegyen. Nem, nem segítesz neki azzal, ha megkérdőjelezed a fájdalma jogosságát. Nem, nem tudod kényszeríteni rá, hogy elmondja. Talán nem tudja elmondani.
Ha magadra gondolsz, amikor neked is fáj, jól teszed, nem önzés. Ha haragszol, ha menekülnél, normális, csak nem old meg semmit. Ha megérted és elismered a fájdalom mozgását, kevésbé lesz ijesztő.
A fájdalom nem kérdezi, hogy jogos-e. Van, és valamit kezdeni kell vele. Az segít a falcolónak, ha megtanul kezdeni valamit a fájdalmával. Néha segít az idő, a felnövés, néha segít a környezetváltozás, de nem ciki pszichológushoz fordulni. Célszerű pszichológushoz fordulni. Nem ciki, ha el kell ismerned, hogy valami nem működik a családban/a párkapcsolatban/a környezetben. Annyival is előbbre vagy, annyival is több esélyed van az örömre és a kiegyensúlyozottságra.
