Még egyszer az önsértésről

  • Babarczy Eszter
  • 2015. június 22.

Mentemben

A falcolásról szóló kis bejegyzésemet háromszor annyian olvastátok, mint a többit. Erről a taburól tehát még beszélni kell.

Akik írtak nekem (támadj meg nyugodtan: eszter pont babarczy kukac gmail pont com, vagy megtalálsz a Facebookon), főként saját vagdosásukról számoltak be, de akad ijedt hozzátartozó is. Most hozzájuk szólnék.

A falcolás nem öngyilkossági szándékot jelez feltétlenül, de ha valaki vagdos, elég rosszul van. Azért vág, hogy levezesse a rosszat, a feszültséget, a szenvedést. Így tartja egyensúlyban magát.

A szenvedés valódi. Akkor is valódi, ha nem látszik az oka, ha felfoghatatlan, honnan jön, ha nem tud beszélni róla, ha úgy érzed, csak vádol.

Ha valaki vág, az neked is fáj. Nem igazságos talán, de a fájdalom nem igazságos. Csak van.

Igen, néha a családban történik valami, ami elviselhetetlen, de néha maga a létezés elviselhetetlen, a szorongás az iskolában, az iránytalan harag, a megfoghatatlan magányosság. Van, aki olyan érzékeny szerkezet, hogy nem viseli el a közönséges nyomást, saját bonyolult érzelmeit, a külvilág zavarosságát.

Igen, aki vagdos, segítségre szorul. Nem, nem tudod lebeszélni róla. Nem, nem azért vagdos, hogy szemrehányást tegyen. Nem, nem segítesz neki azzal, ha megkérdőjelezed a fájdalma jogosságát. Nem, nem tudod kényszeríteni rá, hogy elmondja. Talán nem tudja elmondani.

Ha magadra gondolsz, amikor neked is fáj, jól teszed, nem önzés. Ha haragszol, ha menekülnél, normális, csak nem old meg semmit. Ha megérted és elismered a fájdalom mozgását, kevésbé lesz ijesztő.

A fájdalom nem kérdezi, hogy jogos-e. Van, és valamit kezdeni kell vele. Az segít a falcolónak, ha megtanul kezdeni valamit a fájdalmával. Néha segít az idő, a felnövés, néha segít a környezetváltozás, de nem ciki pszichológushoz fordulni. Célszerű pszichológushoz fordulni. Nem ciki, ha el kell ismerned, hogy valami nem működik a családban/a párkapcsolatban/a környezetben. Annyival is előbbre vagy, annyival is több esélyed van az örömre és a kiegyensúlyozottságra.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.