Ha eltekintünk attól, hogy az első világháborús üzenetvivő története már megvolt (Peter Weir: Gallipoli, 1981), továbbá eltekintünk attól, hogy magának az árkon-bokron, ellenséges területen át történő üzenetvivésnek mi értelme van akkor, amikor a már repülőgépekkel is rendelkező brit expedíciós hadsereg bármelyik gépe hamarabb és biztonságosabban célba juttathatná a létfontosságú parancsot, mint a két elcsigázott, drótakadályon, romokon és hullákon átgázolni kénytelen, aknáknak és orvlövészeknek kiszolgáltatott gyalogos, akkor a teljesíthetetlennek joggal tűnő parancsot kelletlenül végrehajtó őrvezetőnek barátja értelmetlen halálát követő átalakulásában (mely átalakulás során nemcsak fegyvereit, felszereléseit veszíti el sorra, de ennek analógiájaként lefoszlik róla természetes, a saját ént védelmező, annak túlélését biztosító ösztönös menekülési vágy vagy tanult ellenállás, s ő maga lesz a minden személyes megfontolás nélküli ágens, a bajtársak, a közösség túlélését szolgáló Küldetés maga) váratlan erővel szembesülünk olyan, mára kiüresedni látszó fogalmak valóságával, mint „hősiesség”, „önfeláldozás”, „haza”; szembesít vele az izzó hitelességű színészi jelenlét, a saját nagyapja történeteit mesélő rendezőnek (Sam Mendes) a képeken átütő személyes érintettsége, a monumentálist és intimen személyeset egyetlen képben, az agresszíven dinamikus és a gyengéden kitartott pillanatokat egyetlen, megszakítatlannak tűnő mozgásban felmutató, hihetetlen precizitással megszervezett kameramunka (Roger Deakins), amely belevon a folyamatokba, átélhetővé teszi a különben elcsépelt szólamokként kongó szavakat a háború rettenetéről – olyan az egész, észrevétlen vágásokkal a valóságos időt közelítve épp a valóságos idő természetét megtagadó rohanássá szervezett történet a parancsot kézbesítő tisztesről, mint egy soha véget nem érő mondat, amelynek alanya maga az emberiség, és minden szava ugyanaz az állítmány.
Forgalmazza a Freeman Film