2001: Űrodüsszeia: a legnagyszerűbb sci-fi, amit ember készített

  • Gera Márton
  • 2018. április 5.

Mikrofilm

Épp 50 éve csodáljuk a végtelen és félelmetes űrt.

50 éve lehetett először rácsodálkozni arra, hogy az űr mennyire félelmetes és letaglózó. S ha közben Strauss-keringő szól, akkor tényleg úgy érezheti magát az ember, mint aki végleg elveszett a végtelen univerzumban. 1968 áprilisában mutatták be a 2001: Űrodüsszeiát. Azóta elemzések, legendák és hülyeségek sokasága született róla, sokan egyenest odáig ragadtatják magukat, hogy kijelentsék, Stanley Kubrick elkészítette minden idők legjobb sci-fijét. Nekik van igazuk, nem kétséges.

via GIPHY

Kubrick előre megmondta

Az Űrodüsszeia nem könnyű film, ha arra számítasz, hogy majd olyan egyszerű lesz értelmezni és befogadni, mint az Eredetet vagy A nyolcadik utas: a Halált, biztosan csalódni fog. Kezdjük ott, hogy nem is igazán sci-fi. Vagyis inkább: nem olyan értelemben sci-fi, ahogy a műfaj legtöbb darabja. Nincs hosszan mesélhető cselekmény, a történetet maximum két mondatban össze lehetne foglalni, és a hősök még véletlenül sem hősök, inkább bambán néző tudósok (doktorok, ahogy azt a stáblistán is látjuk), akiknek a legnagyobb feladatuk, hogy felvegyék a harcot a túlterjeszkedő mesterséges intelligenciával szemben. Történt mindez 1968-ban, amikor nem volt se Siri, se Alexa, de Kubrick és a (forgató)könyvet író Arthur C. Clarke már látta, mitől fogunk rettegni ötven évvel később.

2001 Space Waltz

Why i love waltzes. From the iconic Stanley Kubrik film 2001, the iconic scene of the movie (the scene, not the cut ;-) )

Pont attól olyan lenyűgöző még ma is a 2001, hogy úgy jósolta meg a jövőt (erről évekkel ezelőtt részletesen is írtunk), hogy valójában nem is volt ilyen célja – bár talán mégis, mivel a film egyik változatában a nyitójelenet előtt tudósok beszélgettek a földön kívüli életről. Persze, még nem utazunk az űrben, nem leszünk csillaggyermekek, és monolittal sem találkozunk naponta, ám a HAL-hoz hasonló mesterséges intelligenciák és tabletek itt vannak körülöttünk, és az űr befogadhatatlanságáról is hasonlóan gondolkodunk, mint anno Kubrickék. Akik éppen egy évvel a holdra szállás előtt készítették a filmjüket, és alighanem ez a véletlen élteti az egyébként igen mulatságos legendát, miszerint a sci-fi díszleteit használták fel a nagy pillanat megrendezéséhez.

Soha nem lebegett ilyen gyönyörűen egy toll

Kubrick egyetlen filmjében sem adott ilyen kevés kapaszkodót, néző pedig még nem volt úgy magára hagyva, mint a végtelen űrben, ahol már egy toll lebegése is fontos mozzanat tud lenni. Az első jelenettől kezdve, amikor majmok mászkálnak a vásznon, egészen az utolsóig, szinte minden azt hirdeti: nem a narratíva a fontos, nem a történet a lényeges. Ezek szinte nem is számítanak, elvégre a végtelen űrt nem lehet a filmezés klasszikus eszközeivel bemutatni. Értelmezések persze szép számmal születnek, helyenként rémesen bárgyúak, olykor meg egészen értelmesek. Van, aki valamiféle vallási mesének akarja látni az Űrodüsszeiát, más meg azt mondja, itt van előttünk az emberiség története 140 percben. De valószínűleg mégis Arthur C. Clarke-nak volt igaza, amikor azt mondta, hogy nagy baj, ha valaki teljesen megérti a filmet, mert ők nem válaszokat akartak adni, hanem csak kérdéseket raktak egymás mellé.

2001: A Space Odyssey – The Monolith On The Moon

The monolith found on the Moon in 2001.

Van viszont egy másik értelmezés, miszerint amit látunk, sokkal inkább űropera, elsőre befogadhatatlan látványfilm, és nem szimpla sci-fi. Az biztos, hogy Űrodüsszeia úgy nyűgözi le a nézőjét ma is, ahogy egyetlenegy sci-fi sem tudja. Mert persze, bámulatosan néz ki a Csillagok között, pompásan fest a Gravitáció, de mi lesz ezekkel a filmekkel néhány év múlva, ki meri kimondani, hogy nem haladja meg őket a CGI? Kubrick filmjét nem haladta meg, talán ma sincs olyan jelenete, amit ne lehetne nyugodt szívvel vállalni. Az űr a filmben egyszerre csodálatos és fenyegető, nincsenek nagy robbanások és a Discovery One-nak sincs hangja, mivel ebben a közegben éppen az az ijesztő, hogy csönd van. Van, hogy öt percig forog valami, elmondhatatlanul komótosan vándorol az űrhajó, de nincs robbanás, nincsenek zajok, se zörejek, csak a fenyegető csönd, meg a tudat, hogy senki nem tudja, mi lesz ennek a vége. Van azonban mára kultikussá váló zene, és hiába készített hanganyagot az Űrodüsszeiához Aley North, Kubrick ezt elvetette, és inkább Strausshoz meg Ligeti Györgyhöz nyúlt, hogy szimfonikus művekkel hirdesse az űr fenségességét.

A pillanat, ami George Lucast is megihlette

A pillanat, ami George Lucast is megihlette

 

Bár az Űrodüsszeiának elkészült a folytatása (2010: A kapcsolat éve) Arthur C. Clarke regénye alapján, azt csak annak érdemes megnéznie, aki csalódni akar. A film, amihez semmi köze Kubricknak, megpróbál ugyan lezárni nyitva hagyott kérdéseket, de egyrészt ezt senki nem kérte, másrészt pedig rettentő bárgyún teszi. Nem is ebben a moziban érhető tetten a 2001: Űrodüsszeia hatása, hanem szinte minden sci-fiben, ami 1968 óta készült. Ha nincs Kubrick, minden bizonnyal nem így néz ki a Star Wars, Spielberg is máshogy csinálja meg a Harmadik típusú találkozásokat, de valószínűleg Tarkovszkij Solarisa is máshogy nézne ki. A poén az egészben, hogy Stanley Kubrick mindössze ezt az egy sci-fit rendezte egész életében, vagyis egyetlen filmje elég volt ahhoz, hogy a teljes műfajt megváltoztassa.

Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilme!

Neked ajánljuk