A több mint tízmilliós metropolisz széles bulvárjai, soksávos bevezetőútjai éppoly néptelenek, mint a külső kerületek szűk sikátorai. Nincsenek dugók, egyáltalán nem is jönnek az autók, nem lökdösődnek gyalogosok, nem jár a busz, a villamos, valakik nagy halomba rakták az utak szélén hagyott kerékpárokat. Sehol egy lélek, mégis tudjuk rögtön: itt háború van. Valahol, talán közvetlenül a kép mögött emberek halnak meg. Sok ember.
Hamarosan meg is jelennek a katonák, a városvédők elszórt kis csoportjai. Tetőtől talpig műanyag védőfelszerelésben, hátukon egyetlen fegyverük, valami tartályféle. De az ellenség sehol, a támadó nem mutatkozik, de ott van mindenhol: láthatatlan. A vírus az.
És akkor már nemcsak a kép mögött, hanem a képen is meghalnak az emberek. Elbúcsúzni nem lehet senkitől.
Voltak helyzetek a történelemben, amikor az áldozatok közül kerültek ki a hősök, s voltak olyanok is, amelyeknek hősök estek áldozatául. Wu Hao filmje abban a kivételes szituációban játszódik, amikor megszűnik minden különbség: minden áldozat hős, és minden hős áldozat. Az alkotói módszert a rendező pár oldallal előbb részletesen elmeséli: direkt felvételek Vuhan utcáiról és kórházaiból a járvány tetőpontján (a 76 napos tetőpontján). Wu legnagyobb filmes erénye, hogy ilyen körülmények között képes mesélni. Olyan minidrámák peregnek a szemünk előtt, amelyek egy részét a járvány, a halál, a küzdelem, a tragédia szavak hallatán talán el tudunk képzelni, s olyanok, amelyeket több mint félévnyi, járványban töltött lét után sem. Így aztán a katarzis nem a végén jön el, hanem szinte folyamatos.
