Aki volt már egér, tudja, milyen keserves élet ez, egerek és emberek közt alig van párbeszéd, a pokolba vezető út pedig szinte mindig sajtdarabkákkal van kikövezve. Roald Dahl nem csak a nehéz egérsorsok legavatottabb emberi elbeszélője volt, de a legterheltebb múltú egerek krónikása is, azoké, akik földi létüket kisfiúként kezdték, de holmi boszorkányos varázslat folytán a cincogók sorában végezték. Ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy az egyszer már filmre vitt Roald Dahl-történetet most még egyszer filmre vitték: az egérsorba süllyesztett kisfiú most fekete, a lakhelye Alabama, a boszorkányfőnök pedig olyan akcentussal beszél, mint a Casablancában a közép-európai menekültek. Nicolas Roeg 30 éves feldolgozásában Anjelica Huston boszorkányábrázatáról akkora szőrszálak meredeztek, hogy a mai napig kísértik az azóta felcseperedett generációkat, ehhez képest Anne Hathaway-t csak úgy ímmel-ámmal csúfították el, azt is számítógéppel, valószínűleg a szerződése is tiltotta a szőrszálakat. Kissé tehát el van cukiskodva a dolog, az új verzió varázstalanabb és szőrtelenebb, a mindig megbízható Stanley Tucci is mintha unottan húzogatná vicces szemöldökét hotelmenedzseri munkakörben, de legalább Octavia Spencer olyan nagymama, akiről minden egérré vált kisfiú álmodik. Robert Zemeckis kamerája energikusan izeg-mozog, a laposfilmhívők így nehezebben neszelik meg, hogy itt-ott lapos az új feldolgozás, de ha megállunk a nagy mozgásban, olyat látunk, mint ritkán: ódát a nagymamák nagyságához. Ez sem kevés egy egyre nagymamátlanabb világban.
Az InterCom bemutatója
