Nézünk egy buszmegállót az alkonyatban és nem hiszünk a szemünknek

  • - palosm -
  • 2019. június 21.

Mikrofilm

A Mikrofilm ajánlata hétvégére: hagyatkozzunk nyugodtan Joe szelíd, végtelenül megnyugtató, de megalkuvásmentes miszticizmusára! Olyat fogunk látni, amit máshogy nem lehet.

Bár a Ragyogó nekropolisz a globális művészfilmszcéna élvonalába tartozó, Cannes-ban évek óta díjakkal elhalmozott (például: Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire) thai Apichatpong Weerasethakul eddigi talán legpolitikusabb filmje — a buddhista országot 2014 óta egy katonai junta vezeti diktatorikus eszközökkel —, érdemes ezt a vonalat most félretenni. És mindjárt tegyük is mellé azt a nézői elvárásunkat, hogy filmünk egy izgalmas történetet fog elbeszélni szavak és képek segítsévégel.

Ez nehéz feladatnak tűnhet első blikkre, pedig nem az, ugyanis nem kell elhatároznunk semmit, épp ez a lényeg. A Ragyogó nekropolisz halk szavú, visszahúzódó, önmagába zártan, csendesen létező film, olyasmi, mint egy gyönyörű akvárium tele szebbnél-szebb lumineszcens, villódzva lebegő lénnyel: ha akarunk rápillantunk, ha akarunk nem, ez nem érinti a lebegést.

Nem járunk messze attól a nyugalomtól, amit a lávalámpa terít szét a szobában, de ne szaladjunk ennyire előre.

Szóval ez a teljesen egyedi hangulatú, témavilágú és formanyelvű remekmű megtanítja nézőjét önmaga befogadására. Statikus totálképek lebegnek, a kamera nem mozdul, kiegyensúlyozott, időtlen kompozíciókba rendeződnek a tájelemek, a dzsungelzajokból szőtt hangfüggöny alapozza meg a sűrű csendet, amibe észrevétlenül, organikusan épül be egy ventillátor vagy egy vízimalom susogása-kattogása, forog a létezés kereke, minden örökké visszatér — létezik megnyugtatóbb ennél?

false



Joe — így nevezik Apichatpongot filmrajongói körökben — misztikus lassúsága percek alatt kinyitja a néző tudatát. Ebben a filmben minden nyitott, először is a tér: nincsenek szeparált szobák, a hatalmasra tárt ablakokon át mindig a dzsungel fáira látunk, és ennek megfelelően nincsenek szeparált tudatok sem. A szereplők személyiségének nincs határa, a tuadok nem zárulnak le az itt és mostban, hanem különböző párhuzamos valóságokba vezetnek el: egy kollektív ősi, mitikus múltba, vagy éppen egymás álmaiba, de az sem kizárt, hogy a szellemek és istenek világába.

Történet, cselekmény, fordulat helyett a Ragyogó nekropoliszt a terek és tudatállapotok, illetve azok rétegei szervezik: a központi tér egy iskolából átalakított ideiglenes kórház, ahol álomkórban szenvedő katonák alszanak. A katonákat eredetileg egy titokzatos állami projekthez rendelték ki, hogy ássanak, de kínosan lassan haladnak a rengeteg spontán alvás miatt. A kórházban a szép, nyugodt álmokat elősegítendő színes fénycsöveket állítanak melléjük (itt értünk el a lávalámpák és a tompán fénylő IKEA-sünök logikájához). Aztán egy falubeli önkéntes nő közel kerül az egyik katonához, de mivel a jóképú katona szinte mindig alszik, a kommunikációt egy fiatal médium segíti kettőjük között.

De nemcsak médiumok, átlagos nők bőrébe bújt istenek is teljes természetességgel beszélgetnek ebben a filmben, és nekik magyarázatuk is van az álomkórra: az iskola temetőre épült, az ásás megzavarta az isenek nyugalmát, úgyhogy az ősi istenek most háborúba küldik a katonák szellemét odaát, ezért ilyen fáradt a testük ezen a világon.

Az alvás sem más, mint a tudat megnyílása egy másik világra.

Lehunyjuk a szemünket, hogy meglássunk valami mást.

A film végső motívuma magának a látásnak a megnyílása — a más most is itt van, csak másképpen kell kinyitni a szemet. Ezt tanulja meg a folyton alvó katonától a nő: kinyitni a szemét úgy, mint korábban soha: megpillantani a másvilág fényeit, a létezéssíkok teljes, egymásba nyíló és egymást tükröző hálózatát.

Nem nehéz mindezt a Ragyogó nekropolisz című film, hovatovább a filmművészet általános célkitűzéseként értelmezni. Főleg, hogy az álmodást segítő fénycsövek színes lüktetése magára a filmre is átragad: nézünk egy közönséges kora esti buszmegállót és nem hiszünk a szemünknek.

A Mikrofilm hétvégi házimozis ajánlata: hagyatkozzunk nyugodtan Joe szelíd, végelenül megnyugtató, mégis megalkuvásmentes és radikális miszticizmusára! Olyat fogunk látni, amit máshogy nem lehet.

A filmet a CirkoFilm online tékájából lehet kivenni, magyar felirattal.

false



Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.