Nézünk egy buszmegállót az alkonyatban és nem hiszünk a szemünknek

  • - palosm -
  • 2019. június 21.

Mikrofilm

A Mikrofilm ajánlata hétvégére: hagyatkozzunk nyugodtan Joe szelíd, végtelenül megnyugtató, de megalkuvásmentes miszticizmusára! Olyat fogunk látni, amit máshogy nem lehet.

Bár a Ragyogó nekropolisz a globális művészfilmszcéna élvonalába tartozó, Cannes-ban évek óta díjakkal elhalmozott (például: Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire) thai Apichatpong Weerasethakul eddigi talán legpolitikusabb filmje — a buddhista országot 2014 óta egy katonai junta vezeti diktatorikus eszközökkel —, érdemes ezt a vonalat most félretenni. És mindjárt tegyük is mellé azt a nézői elvárásunkat, hogy filmünk egy izgalmas történetet fog elbeszélni szavak és képek segítsévégel.

Ez nehéz feladatnak tűnhet első blikkre, pedig nem az, ugyanis nem kell elhatároznunk semmit, épp ez a lényeg. A Ragyogó nekropolisz halk szavú, visszahúzódó, önmagába zártan, csendesen létező film, olyasmi, mint egy gyönyörű akvárium tele szebbnél-szebb lumineszcens, villódzva lebegő lénnyel: ha akarunk rápillantunk, ha akarunk nem, ez nem érinti a lebegést.

Nem járunk messze attól a nyugalomtól, amit a lávalámpa terít szét a szobában, de ne szaladjunk ennyire előre.

Szóval ez a teljesen egyedi hangulatú, témavilágú és formanyelvű remekmű megtanítja nézőjét önmaga befogadására. Statikus totálképek lebegnek, a kamera nem mozdul, kiegyensúlyozott, időtlen kompozíciókba rendeződnek a tájelemek, a dzsungelzajokból szőtt hangfüggöny alapozza meg a sűrű csendet, amibe észrevétlenül, organikusan épül be egy ventillátor vagy egy vízimalom susogása-kattogása, forog a létezés kereke, minden örökké visszatér — létezik megnyugtatóbb ennél?

false



Joe — így nevezik Apichatpongot filmrajongói körökben — misztikus lassúsága percek alatt kinyitja a néző tudatát. Ebben a filmben minden nyitott, először is a tér: nincsenek szeparált szobák, a hatalmasra tárt ablakokon át mindig a dzsungel fáira látunk, és ennek megfelelően nincsenek szeparált tudatok sem. A szereplők személyiségének nincs határa, a tuadok nem zárulnak le az itt és mostban, hanem különböző párhuzamos valóságokba vezetnek el: egy kollektív ősi, mitikus múltba, vagy éppen egymás álmaiba, de az sem kizárt, hogy a szellemek és istenek világába.

Történet, cselekmény, fordulat helyett a Ragyogó nekropoliszt a terek és tudatállapotok, illetve azok rétegei szervezik: a központi tér egy iskolából átalakított ideiglenes kórház, ahol álomkórban szenvedő katonák alszanak. A katonákat eredetileg egy titokzatos állami projekthez rendelték ki, hogy ássanak, de kínosan lassan haladnak a rengeteg spontán alvás miatt. A kórházban a szép, nyugodt álmokat elősegítendő színes fénycsöveket állítanak melléjük (itt értünk el a lávalámpák és a tompán fénylő IKEA-sünök logikájához). Aztán egy falubeli önkéntes nő közel kerül az egyik katonához, de mivel a jóképú katona szinte mindig alszik, a kommunikációt egy fiatal médium segíti kettőjük között.

De nemcsak médiumok, átlagos nők bőrébe bújt istenek is teljes természetességgel beszélgetnek ebben a filmben, és nekik magyarázatuk is van az álomkórra: az iskola temetőre épült, az ásás megzavarta az isenek nyugalmát, úgyhogy az ősi istenek most háborúba küldik a katonák szellemét odaát, ezért ilyen fáradt a testük ezen a világon.

Az alvás sem más, mint a tudat megnyílása egy másik világra.

Lehunyjuk a szemünket, hogy meglássunk valami mást.

A film végső motívuma magának a látásnak a megnyílása — a más most is itt van, csak másképpen kell kinyitni a szemet. Ezt tanulja meg a folyton alvó katonától a nő: kinyitni a szemét úgy, mint korábban soha: megpillantani a másvilág fényeit, a létezéssíkok teljes, egymásba nyíló és egymást tükröző hálózatát.

Nem nehéz mindezt a Ragyogó nekropolisz című film, hovatovább a filmművészet általános célkitűzéseként értelmezni. Főleg, hogy az álmodást segítő fénycsövek színes lüktetése magára a filmre is átragad: nézünk egy közönséges kora esti buszmegállót és nem hiszünk a szemünknek.

A Mikrofilm hétvégi házimozis ajánlata: hagyatkozzunk nyugodtan Joe szelíd, végelenül megnyugtató, mégis megalkuvásmentes és radikális miszticizmusára! Olyat fogunk látni, amit máshogy nem lehet.

A filmet a CirkoFilm online tékájából lehet kivenni, magyar felirattal.

false



Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.