A felejtés horrorját így még nem láthattuk

Mikrofilm

A The Fatherben nem csak Anthony Hopkins nyújtja élete egyik legnagyobb alakítását, de a demencia borzalma is úgy tárul elénk, ahogy filmen még soha.

Az idei díjszezon tele volt ragyogó, elsőfilmes bemutatkozásokkal: Emerald Fennel az Ígéretes fiatal nőért egyből rendezői jelölést érdemelt; Regina King két évvel a színésznői Oscarja és számos tévéepizód után tette le az asztalra a kiváló One Night in Miamit; de a 6 díjra jelölt A metál csendje is mintha a semmiből érkezett volna – a rendező, Darius Marder előtte egyetlen dokut rendezett, azt is még 2008-ban. A legnagyobb meglepetést mégis talán egy francia író okozta, aki a Broadway és a West End után Hollywoodot is sikerrel vette be.

A The Father nem a streamingplatformokon debütált, a rendező-forgatóknyvíró Florian Zeller ugyanis ragaszkodott a mozis vetítéshez – mint elmondta, így akarta támogatni a koronavírus által meggyötört filmszínházakat. A premiert a tavalyi Sundance fesztiválon tartották, majd idén januárban megvolt a bemutató az Egyesült Királyságban is, egy hónappal később pedig több csúsztatás után végre néhány amerikai mozi is elkezdte játszani. Így persze összehasonlíthatatlanul kevesebb ember látta, mintha a Netflixen tették volna elérhetővé. Ráadásul egy karakterközpontú kamaradrámáról van szó, az ilyeneknek pedig az esetek többségében csak főszereplőit ismerik el. Mégis a film képes volt utat törni magának ebben az elképesztően telített díjszezonban is:

4 Golden Globe-jelölése után az Oscarra 6 kategóriában is jelölték, köztük a legjobb film, a legjobb adaptált forgatókönyv és a legjobb vágás díjára is.

Az ezt megelőző legjelentősebb díjátadón, a brit BAFTA-n két díjat is elhozott, ami szintén bizonyítja a mozit övező elismerést: nemcsak Anthony Hopkins győzött a férfi főszereplőknél, de a forgatókönyv és elhozta a díjat a legnagyobb esélyes A nomádok földje elől.

A rendező saját, legsikeresebb darabját adaptálta a vászonra. Florian Zeller regényíróként kezdte, és igazi wunderkindnek számított: 25 éves korában, harmadik regényéért elnyerte a neves Prix Interallié díjat. A 2000-es években aztán a színház felé fordult, egy család traumáit bemutató dráma-trilógiája után pedig generációja legsikeresebb és legelismertebb színdarabírójává vált: ennek része a The Father, vagyis Az apa melyet először 2012-ben állítottak színpadra; a trilógia további darabjai Az anya (The Mother) és A fiú (The Son). A hírek szerint máris azon dolgozik, hogy legközelebb utóbbit adaptálja filmre.

A The Father (eredetiben Le Père) a Théâtre Hébertot-ban debütált, 2014-ben pedig Zeller elnyerte érte a Moliére Awardot. A 2016-os Broadway-bemutatón Frank Langella játszotta a címszerepet, amelyért Tony-díjat kapott – de maga a darab is lubickolt az elismerésekben: a The Guardian ritkaságszámba menő 5 csillagot adott rá, a The Times pedig az elmúlt évtized egyik legjobbjának titulálta. Ehhez képest az első filmadaptáció hatalmas csalódást keltett: a 2015-ös Floride a feszült, drámai színdarabból színes dramedyt faragott. Philippe Le Guay filmjét Angliában és nálunk sem mutatták be, Zeller pedig mai napig udvarias távolságtartással kezeli: nem vett részt a munkálatokban, és érzése szerint a mozi talán egy sort tartott meg az eredeti darabból. „Viszont segített a The Father elkészítésében, mert pontosan megmutatta, mit nem akarok csinálni” – nyilatkozta.

Abban már a kezdetektől biztos volt, hogy Hopkinst szeretné főszereplőnek, épp ezért a főhőst az eredeti Andréról Anthonyra nevezte át. „Ez egy módja volt annak, hogy irreális elképzelésemet egy kissé reálisabbá tegyem” – magyarázta. Ugyanis nem ismerte az Oscar-díjas színészt és semmilyen kapcsolata nem volt hozzá, az ügynökén keresztül küldte el neki a forgatókönyvet. Az persze rögtön elnyerte Hopkins tetszését, csak épp abban nem volt biztos, hogy a főhősnek az ő nevét kell viselnie. De Zeller kitartott az ötlete mellett: úgy gondolta, a névazonosság segíthet még valóságosabbá tenni a figurát, és olyan gondolatokat és emlékeket szabadíthat fel a színészben, ami a filmnek is hasznára válhat.

Igaza volt: Anthony Hopkins elementáris erejű alakítást nyújt benne. Habár Oscar-díját 1992-ben, A bárányok hallgatnak ikonikus Hannibal Lecterének megformálásáért kapta, karrierjének csúcsa alighanem a két évvel későbbi A napok romjai. Azóta 27 év telt el, Hopkinst pedig további 3 aranyszobrocskára jelölték – legutóbb épp tavaly A két pápáért –,

de ilyen meggyőző alakítást James Ivory filmjének komornyik-figurája óta nem nyújtott.

A The Father olyan, mint egy örökké színét változtató kaméleon, mindezt pedig nemcsak a színész figurájának szemével láthatjuk, de ő az állandó változások katalizátora és áldozata is: egyik pillanatban konok elszántsággal ragaszkodik lakásához és szokásaihoz, majd a következőben lányához esdekel segítségért és útmutatásért; perel, követelőzik és fenyeget, összeomlik, megzavarodik és kétségbeesik – Hopkins pedig úgy játszik az érzelmek széles skáláján, amit nagyon ritkán látni. Főleg, hogy ezúttal nincsenek korhű kosztümök, hivalkodó díszletek, vagy grandiózus beállítások: egyedül ő, lánya (Olivia Colman mellékszereplőként is méltó partnere) és annak férje tűnnek fel, majd el a szinte egyedüli helyszínként szolgáló lakásban mellette. A film csúcspontja egyértelműen a befejezés, mikor minden, a főhős fejében élő feltevés és gondolat elporlad, az emlékek súlya alatt pedig Anthony figurája is végleg megtörik. „Látni lehetett, hogy átéli a szenvedést. Nem volt maszk – semmi nem volt. Miután azt mondtam, hogy ’Ennyi’, megölelt és mindketten tudtuk. Megtörtént a varázslat” – nyilatkozta a kulcsjelenetről a rendező. Egy másik interjúban azt is elmondta, hogy a főhőshöz hasonlóan Hopkinsban is beindult az emlékezés folyamata: meglátott a díszletben egy szemüveget, amelyről saját apjának szemüvege jutott eszébe, és gondolatban több mint 80 évet utazott vissza. Épp ezért volt annyira hatásos és átélhető a játéka.

A darab megírásakor Zeller ugyancsak saját, gyermekkori élményeire támaszkodott: tinédzserként nagymamája kognitív hanyatlását kellett átélnie. A mű adaptálásánál azonban törekedett arra, hogy ne egyszerűen a drámát vegye fel kamerával, hanem önálló filmet hozzon létre, ugyanakkor ellenállt a kísértésnek, hogy csak azért írjon a forgatókönyvbe külső jeleneteket és több helyszínt, mert ez filmen megvalósítható. A The Father így hű maradt az eredeti darab szellemiségének, ugyanakkor önálló moziként is megáll a saját lábán – és nem csak Hopkins és Colman alakításának köszönhetően.

A film középpontjában Anthony áll, akinek demenciája miatt kezd kicsúszni talpa alól a talaj: a lánya új gondozót akar keríteni mellé, majd szeretné elköltöztetni. Ő azonban legalább annyira ragaszkodik lakásához, mint karórájához, amit emlékei szerint az előző gondozó lopott el. Vagy mégsem? Hamar minden bizonytalanná válik körülötte; lánya például bejelenti, hogy Párizsba költözik új barátjához, majd hirtelen mégis megjelenik a nappaliban volt férje, aki azt állítja, már évek óta ott lakik.

A The Father zsenialitása abban rejlik, hogy Anthony figurájának szemszögéből láthatjuk az eseményeket, így tökéletesen mutatja be, mit él át valaki, aki demenciában szenved.

A főszereplő lánya egyik pillanatról a másikra tűnik el, hogy legközelebb teljesen ismeretlenként jelenjen meg újra. Megállapodnak valamiben, ami legközelebb már nem rémlik neki – vagy csak ő emlékszik rosszul? Személyek, állítások és események kuszálódnak össze, mi pedig egy hullámvasútban ülünk Anthonyval: amikor megjelenik az Olivia Williams alakította nő, hogy ő valójában a lánya (akit az előbb még Olivia Colman játszott), a főhőssel együtt rendülünk meg mi is. A film sokáig nem is drámára, hanem inkább horrorra hajaz: az érthetetlen rejtélyek és misztikus események hamarabb rémisztenek meg minket, mint hogy át tudnánk érezni azok súlyát. A kulcs pedig pont ebben a zsigeri élményben rejlik: a kognitív hanyatlás mögött hiába keresünk racionális magyarázatot és logikát. Akárhogy sakkozunk a látottakkal, soha nem fognak egyenes vonalú történetet kiadni; mindig akad valami időben vagy térben oda nem illő rész – merthogy az emlékezet, és annak elvesztése is pontosan így működik. A lakás is folyamatos, apróbb változásokon esik át, mi pedig Anthonyhoz hasonlóan egy idő után elkezdjük kétségbe vonni saját emlékezőképességünket: eddig is így nézett ki a konyha? Tényleg ezt mondta a lánya? „A mozi a kérdések, és nem a válaszok helye” – magyarázta Zeller.

 
The Father
Forrás: Filmtekercs

A betegséget számos filmben ábrázolták már megkapóan. Julianne Moore 2015-ben Oscart nyert a Megmaradt Alice-nek főszerepéért; Julie Christie egy hajszállal maradt le a díjról 2008-ban az Egyre távolabb című filmben nyújtott alakításáért. Mindketten remekeltek, de mindkét filmben külső szemlélőként lehettünk szemtanúi az emlékezet leépülésének. A tavaly a legjobb animációs rövidfilm kategóriában jelölt francia Mémorable zseniális vizualitással ábrázolta ugyanezt. Egyik sem volt azonban olyan átélhető, megrázó és hatásos, mint Florian Zeller drámája.

Figyelmébe ajánljuk

„Egy egyházpolitikai harc kellős közepébe kerültem” – állítja a pünkösdi egyház ügyében meggyanúsított volt intézményvezető

A nemrég lezárult nyomozás 18 milliárd forintos kárértéket állapított meg a Magyar Pünkösdi Egyház intézményrendszerét érintő költségvetési csalás ügyében. Az egyik érintett, jelenleg bűnügyi felügyelet álló volt intézményvezető szerint viszont az ügy csak az egyházon belüli harcok eredménye, és a nyomozás is tendenciózus volt.