A felejtés horrorját így még nem láthattuk

  • Gábor Áron
  • 2021.04.13 18:13

Mikrofilm

A The Fatherben nem csak Anthony Hopkins nyújtja élete egyik legnagyobb alakítását, de a demencia borzalma is úgy tárul elénk, ahogy filmen még soha.

Az idei díjszezon tele volt ragyogó, elsőfilmes bemutatkozásokkal: Emerald Fennel az Ígéretes fiatal nőért egyből rendezői jelölést érdemelt; Regina King két évvel a színésznői Oscarja és számos tévéepizód után tette le az asztalra a kiváló One Night in Miamit; de a 6 díjra jelölt A metál csendje is mintha a semmiből érkezett volna – a rendező, Darius Marder előtte egyetlen dokut rendezett, azt is még 2008-ban. A legnagyobb meglepetést mégis talán egy francia író okozta, aki a Broadway és a West End után Hollywoodot is sikerrel vette be.

A The Father nem a streamingplatformokon debütált, a rendező-forgatóknyvíró Florian Zeller ugyanis ragaszkodott a mozis vetítéshez – mint elmondta, így akarta támogatni a koronavírus által meggyötört filmszínházakat. A premiert a tavalyi Sundance fesztiválon tartották, majd idén januárban megvolt a bemutató az Egyesült Királyságban is, egy hónappal később pedig több csúsztatás után végre néhány amerikai mozi is elkezdte játszani. Így persze összehasonlíthatatlanul kevesebb ember látta, mintha a Netflixen tették volna elérhetővé. Ráadásul egy karakterközpontú kamaradrámáról van szó, az ilyeneknek pedig az esetek többségében csak főszereplőit ismerik el. Mégis a film képes volt utat törni magának ebben az elképesztően telített díjszezonban is:

4 Golden Globe-jelölése után az Oscarra 6 kategóriában is jelölték, köztük a legjobb film, a legjobb adaptált forgatókönyv és a legjobb vágás díjára is.

Az ezt megelőző legjelentősebb díjátadón, a brit BAFTA-n két díjat is elhozott, ami szintén bizonyítja a mozit övező elismerést: nemcsak Anthony Hopkins győzött a férfi főszereplőknél, de a forgatókönyv és elhozta a díjat a legnagyobb esélyes A nomádok földje elől.

A rendező saját, legsikeresebb darabját adaptálta a vászonra. Florian Zeller regényíróként kezdte, és igazi wunderkindnek számított: 25 éves korában, harmadik regényéért elnyerte a neves Prix Interallié díjat. A 2000-es években aztán a színház felé fordult, egy család traumáit bemutató dráma-trilógiája után pedig generációja legsikeresebb és legelismertebb színdarabírójává vált: ennek része a The Father, vagyis Az apa melyet először 2012-ben állítottak színpadra; a trilógia további darabjai Az anya (The Mother) és A fiú (The Son). A hírek szerint máris azon dolgozik, hogy legközelebb utóbbit adaptálja filmre.

A The Father (eredetiben Le Père) a Théâtre Hébertot-ban debütált, 2014-ben pedig Zeller elnyerte érte a Moliére Awardot. A 2016-os Broadway-bemutatón Frank Langella játszotta a címszerepet, amelyért Tony-díjat kapott – de maga a darab is lubickolt az elismerésekben: a The Guardian ritkaságszámba menő 5 csillagot adott rá, a The Times pedig az elmúlt évtized egyik legjobbjának titulálta. Ehhez képest az első filmadaptáció hatalmas csalódást keltett: a 2015-ös Floride a feszült, drámai színdarabból színes dramedyt faragott. Philippe Le Guay filmjét Angliában és nálunk sem mutatták be, Zeller pedig mai napig udvarias távolságtartással kezeli: nem vett részt a munkálatokban, és érzése szerint a mozi talán egy sort tartott meg az eredeti darabból. „Viszont segített a The Father elkészítésében, mert pontosan megmutatta, mit nem akarok csinálni” – nyilatkozta.

Abban már a kezdetektől biztos volt, hogy Hopkinst szeretné főszereplőnek, épp ezért a főhőst az eredeti Andréról Anthonyra nevezte át. „Ez egy módja volt annak, hogy irreális elképzelésemet egy kissé reálisabbá tegyem” – magyarázta. Ugyanis nem ismerte az Oscar-díjas színészt és semmilyen kapcsolata nem volt hozzá, az ügynökén keresztül küldte el neki a forgatókönyvet. Az persze rögtön elnyerte Hopkins tetszését, csak épp abban nem volt biztos, hogy a főhősnek az ő nevét kell viselnie. De Zeller kitartott az ötlete mellett: úgy gondolta, a névazonosság segíthet még valóságosabbá tenni a figurát, és olyan gondolatokat és emlékeket szabadíthat fel a színészben, ami a filmnek is hasznára válhat.

Igaza volt: Anthony Hopkins elementáris erejű alakítást nyújt benne. Habár Oscar-díját 1992-ben, A bárányok hallgatnak ikonikus Hannibal Lecterének megformálásáért kapta, karrierjének csúcsa alighanem a két évvel későbbi A napok romjai. Azóta 27 év telt el, Hopkinst pedig további 3 aranyszobrocskára jelölték – legutóbb épp tavaly A két pápáért –,

de ilyen meggyőző alakítást James Ivory filmjének komornyik-figurája óta nem nyújtott.

A The Father olyan, mint egy örökké színét változtató kaméleon, mindezt pedig nemcsak a színész figurájának szemével láthatjuk, de ő az állandó változások katalizátora és áldozata is: egyik pillanatban konok elszántsággal ragaszkodik lakásához és szokásaihoz, majd a következőben lányához esdekel segítségért és útmutatásért; perel, követelőzik és fenyeget, összeomlik, megzavarodik és kétségbeesik – Hopkins pedig úgy játszik az érzelmek széles skáláján, amit nagyon ritkán látni. Főleg, hogy ezúttal nincsenek korhű kosztümök, hivalkodó díszletek, vagy grandiózus beállítások: egyedül ő, lánya (Olivia Colman mellékszereplőként is méltó partnere) és annak férje tűnnek fel, majd el a szinte egyedüli helyszínként szolgáló lakásban mellette. A film csúcspontja egyértelműen a befejezés, mikor minden, a főhős fejében élő feltevés és gondolat elporlad, az emlékek súlya alatt pedig Anthony figurája is végleg megtörik. „Látni lehetett, hogy átéli a szenvedést. Nem volt maszk – semmi nem volt. Miután azt mondtam, hogy ’Ennyi’, megölelt és mindketten tudtuk. Megtörtént a varázslat” – nyilatkozta a kulcsjelenetről a rendező. Egy másik interjúban azt is elmondta, hogy a főhőshöz hasonlóan Hopkinsban is beindult az emlékezés folyamata: meglátott a díszletben egy szemüveget, amelyről saját apjának szemüvege jutott eszébe, és gondolatban több mint 80 évet utazott vissza. Épp ezért volt annyira hatásos és átélhető a játéka.

A darab megírásakor Zeller ugyancsak saját, gyermekkori élményeire támaszkodott: tinédzserként nagymamája kognitív hanyatlását kellett átélnie. A mű adaptálásánál azonban törekedett arra, hogy ne egyszerűen a drámát vegye fel kamerával, hanem önálló filmet hozzon létre, ugyanakkor ellenállt a kísértésnek, hogy csak azért írjon a forgatókönyvbe külső jeleneteket és több helyszínt, mert ez filmen megvalósítható. A The Father így hű maradt az eredeti darab szellemiségének, ugyanakkor önálló moziként is megáll a saját lábán – és nem csak Hopkins és Colman alakításának köszönhetően.

A film középpontjában Anthony áll, akinek demenciája miatt kezd kicsúszni talpa alól a talaj: a lánya új gondozót akar keríteni mellé, majd szeretné elköltöztetni. Ő azonban legalább annyira ragaszkodik lakásához, mint karórájához, amit emlékei szerint az előző gondozó lopott el. Vagy mégsem? Hamar minden bizonytalanná válik körülötte; lánya például bejelenti, hogy Párizsba költözik új barátjához, majd hirtelen mégis megjelenik a nappaliban volt férje, aki azt állítja, már évek óta ott lakik.

A The Father zsenialitása abban rejlik, hogy Anthony figurájának szemszögéből láthatjuk az eseményeket, így tökéletesen mutatja be, mit él át valaki, aki demenciában szenved.

A főszereplő lánya egyik pillanatról a másikra tűnik el, hogy legközelebb teljesen ismeretlenként jelenjen meg újra. Megállapodnak valamiben, ami legközelebb már nem rémlik neki – vagy csak ő emlékszik rosszul? Személyek, állítások és események kuszálódnak össze, mi pedig egy hullámvasútban ülünk Anthonyval: amikor megjelenik az Olivia Williams alakította nő, hogy ő valójában a lánya (akit az előbb még Olivia Colman játszott), a főhőssel együtt rendülünk meg mi is. A film sokáig nem is drámára, hanem inkább horrorra hajaz: az érthetetlen rejtélyek és misztikus események hamarabb rémisztenek meg minket, mint hogy át tudnánk érezni azok súlyát. A kulcs pedig pont ebben a zsigeri élményben rejlik: a kognitív hanyatlás mögött hiába keresünk racionális magyarázatot és logikát. Akárhogy sakkozunk a látottakkal, soha nem fognak egyenes vonalú történetet kiadni; mindig akad valami időben vagy térben oda nem illő rész – merthogy az emlékezet, és annak elvesztése is pontosan így működik. A lakás is folyamatos, apróbb változásokon esik át, mi pedig Anthonyhoz hasonlóan egy idő után elkezdjük kétségbe vonni saját emlékezőképességünket: eddig is így nézett ki a konyha? Tényleg ezt mondta a lánya? „A mozi a kérdések, és nem a válaszok helye” – magyarázta Zeller.

 
The Father
Forrás: Filmtekercs

A betegséget számos filmben ábrázolták már megkapóan. Julianne Moore 2015-ben Oscart nyert a Megmaradt Alice-nek főszerepéért; Julie Christie egy hajszállal maradt le a díjról 2008-ban az Egyre távolabb című filmben nyújtott alakításáért. Mindketten remekeltek, de mindkét filmben külső szemlélőként lehettünk szemtanúi az emlékezet leépülésének. A tavaly a legjobb animációs rövidfilm kategóriában jelölt francia Mémorable zseniális vizualitással ábrázolta ugyanezt. Egyik sem volt azonban olyan átélhető, megrázó és hatásos, mint Florian Zeller drámája.

Neked ajánljuk