A mozi Chaplin óta nem változott – vallja a brit kultrendező

Mikrofilm

Peter Greenaway szerint itt az ideje nagyban gondolkodni.

Felújítva, 4K minőségben újra megjelenik az angol nyelvterületen Peter Greenaway kultikus filmje, az 1982-es A rajzoló szerződése, amelyet a posztmodern filmművészet egyik alapművének tartanak. Ennek kapcsán a rendező interjút adott az Indiewire-nek, melyben többek között a mozi jelenlegi helyzetéről is elmélkedett. Greenaway, amint az alkotásaiból is egyértelműen látszik, mindig is ironikus módon gondolkodott a filmkészítésről: most sem hiszi azt, hogy a mozi halott lenne, egyszerűn csak úgy tartja, hatalmas, kétségbeesett változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy máshogy nézzen ki, mint amikor megszületett. „Mindig azt vallottam és most is abban hiszek, hogy a film nagyon konzervatív médium. Ha belegondolsz, a mozi változásai és jellemzői nagyjából ugyanazok maradtak, mint a kezdetekkor, 1895-ben. Habár jöttek új technológiák, új rendszerek, új stratégiák, azok az alapfeltételek, amelyekre Méliés, a Lumiére fivérek és Charlie Chaplin építettek annak idején, nem nagyon változtak, igaz?” – vélekedett a rendező a múlt vasárnap megjelent interjúban.

Greenaway művészeti iskolában tanult, majd a brit Központi Információs Irodánál kezdett el dolgozni, itt készítette el első kísérleti rövidfilmjeit. 1980-ba egy BBC-stílusú áldokumentumfilmet rendezett Balesetek krónikája címmel, két évvel később pedig megszületett az áttörését meghozó A rajzoló szerződése. Ebben a főszereplő festőművész a 17. század végén egy vidéki angliai birtokra utazik, ahol tizenkét rajzot kell készítenie. Közben a szerződése értelmében egyéb módokon is boldoggá kell tennie a birtokos feleségét. A rajzok azonban nemcsak a kúria részleteit örökítik meg, hanem egy gyilkosságra is fényt derítenek. A film bemutatásakor nem aratott osztatlan sikert, de megalapozta a rendező hírnevét és stílusát is, azóta pedig a filmtörténet részévé vált. Greenaway ebben és a későbbi filmjeiben is főleg a klasszikus zenéből és olyan mesterektől merített inspirációt, mint Vermeer vagy Caravaggio. Legnagyobb sikerét az 1989-es A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című filmjével aratta.

Egy 2010-es előadásában – melynek beszédes címe: „Meghalt a mozi, éljen a mozi” volt – az alkotó Eizensteint a mozi apjának, Fellinit annak ödipális fiának, Godard-ot pedig nyers gyermekének nevezte. Ma már azt nyilatkozta, nem emlékszik erre az előadására. A technika fejlődését viszont nagyon is nyomon követi: mint elmondta, a digitális forradalom lehetővé tette, hogy a hozzá hasonlók festőművésszé változzanak, hiszen úgy manipulálhatja a képeket, ahogy korábban nem lett volna képes – ezért pedig kifejezetten hálás. Szintén pozitívumként említette, hogy ma már sokkal több embert ér el, filmjeivel pedig jobban tud kommunikálni, mert a technikai újításoknak köszönhetően gazdagodott a mozis nyelvezete; ennek ellenére a mozi alapjait még mindig változatlannak tartja. „A mozi egy fekete doboz. A napfényből érkezve bejössz a sötétbe és mindenféle méltatlanságot kell elszenvedned a helyeden ülve, ami az emberi anatómiát és »retinalehetőségeit« is limitálja” – fogalmazta meg hamisítatlan posztmodern módon, miből is áll a mozizás. Hozzátette: talán arra volna szükség, hogy ezt az egészet radikálisan átalakítsuk. „Kivehetem a festéket az edényéből és ráfesthetem egy emberre, aztán az emberből egy vetítővásznat csinálhatok. De ezer egyéb dolgot is tehetek. Akár a holdra is vetíthetek, de nincs valódi szándék, hogy a mozi megragadja ezeket a lehetőségeket” – kesergett. Szerinte mindez az emberi természet limitáltságából adódik: ha feltalálnak valami hatalmas újdonságot, akkor azzal mindössze pár évig foglalkozik mindenki, aztán visszatérünk a komfortzónánkba. Épp ezért hiába van már lehetőség 3D-s vetítésre is, szerinte a mozi ma sem különbözik attól, amit Charlie Chaplin csinált annak idején.

Talán ennyiből is egyértelmű, hogy Greenaway a filmkészítés terén is megalkuvást nem tűrő személyiségnek számít: vízióit nem adja fel holmi reklámértékért vagy közönségsikerért cserébe. Legutóbb 2017-ben rendezett, ez volt a Luther and his legacy című dokumentumfilm, amelyben 16. századi rajzok és festmények segítségével elmélkedett a reformátorról és mutatta be napjaink szenzációhajhász kommunikációját. Játékfilmmel ennél is korábban, 2015-ben állt elő: az Eisenstein Mexikóban a legendás szovjet filmkészítő amerikai útját mutatta be.

„Producerek egész sora rágott meg, köpött ki, majd gondolt újra, és még mindig nem fejezték be a dolgot” – fogalmazott legújabb projektjéről, a Walking to Paris című filmjéről, amely Constantin Brâncuși román szobrászról szól. Greenaway ezt még 2019-ben fejezte be, de az azóta is egy római laboratóriumban senyved. A mozi önéletrajzi film, dokumentumfilm és művészettörténeti esszé keveréke, az alkotó pedig saját bevallása szerint még mindig birkózik a producerekkel vele kapcsolatban – de lehetséges, hogy a jövő évi Berlini Filmfesztiválon bemutathatják.

Tíz évvel ezelőtt, 70 évesen a rendező azt nyilatkozta, 80 évesen azt tervezi, hogy véget vet életének. „Annyi szerződésem és kötelezettségem van, hogy kénytelen voltam félretenni a dolgot” – jegyezte meg. A Walking to Paris után máris új terven gondolkozik: Lucca Mortis címmel esszéfilmet készítene Morgan Freemannel, melyben a halálról és arról elmélkedne, van-e kontrollunk felette. 

 

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.

Így is szép

A 18. század végén, a polgári hangverseny­élet hajnalán gyakran szerepelt ugyanazon a műsoron intim kamaramű, dal és nagyzenekari szimfónia, utóbbi gyakran több részletre bontva. Ezt a jótékony változatosságot idézte fel Keller András, aki nincs híján a kitűnő ötleteknek.

Elszáradt arcok

Felhajtás, a kínált holmi értékéhez képest túl nagy reklám: ezt jelenti a szerző negyedik regényének címe. A neonzöld szmájli és a betűk neonzöldje a borítón a könyvben felbukkanó árura, egy drogra utal. Az egyenmosoly a grafikai megoldásnak köszönhetően vibrál. Ez a látvány meg is alapozza az olvasmány­élményt, amelynek meghatározó vonulata a bizonytalanság.