Felújítva, 4K minőségben újra megjelenik az angol nyelvterületen Peter Greenaway kultikus filmje, az 1982-es A rajzoló szerződése, amelyet a posztmodern filmművészet egyik alapművének tartanak. Ennek kapcsán a rendező interjút adott az Indiewire-nek, melyben többek között a mozi jelenlegi helyzetéről is elmélkedett. Greenaway, amint az alkotásaiból is egyértelműen látszik, mindig is ironikus módon gondolkodott a filmkészítésről: most sem hiszi azt, hogy a mozi halott lenne, egyszerűn csak úgy tartja, hatalmas, kétségbeesett változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy máshogy nézzen ki, mint amikor megszületett. „Mindig azt vallottam és most is abban hiszek, hogy a film nagyon konzervatív médium. Ha belegondolsz, a mozi változásai és jellemzői nagyjából ugyanazok maradtak, mint a kezdetekkor, 1895-ben. Habár jöttek új technológiák, új rendszerek, új stratégiák, azok az alapfeltételek, amelyekre Méliés, a Lumiére fivérek és Charlie Chaplin építettek annak idején, nem nagyon változtak, igaz?” – vélekedett a rendező a múlt vasárnap megjelent interjúban.
Greenaway művészeti iskolában tanult, majd a brit Központi Információs Irodánál kezdett el dolgozni, itt készítette el első kísérleti rövidfilmjeit. 1980-ba egy BBC-stílusú áldokumentumfilmet rendezett Balesetek krónikája címmel, két évvel később pedig megszületett az áttörését meghozó A rajzoló szerződése. Ebben a főszereplő festőművész a 17. század végén egy vidéki angliai birtokra utazik, ahol tizenkét rajzot kell készítenie. Közben a szerződése értelmében egyéb módokon is boldoggá kell tennie a birtokos feleségét. A rajzok azonban nemcsak a kúria részleteit örökítik meg, hanem egy gyilkosságra is fényt derítenek. A film bemutatásakor nem aratott osztatlan sikert, de megalapozta a rendező hírnevét és stílusát is, azóta pedig a filmtörténet részévé vált. Greenaway ebben és a későbbi filmjeiben is főleg a klasszikus zenéből és olyan mesterektől merített inspirációt, mint Vermeer vagy Caravaggio. Legnagyobb sikerét az 1989-es A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című filmjével aratta.
Egy 2010-es előadásában – melynek beszédes címe: „Meghalt a mozi, éljen a mozi” volt – az alkotó Eizensteint a mozi apjának, Fellinit annak ödipális fiának, Godard-ot pedig nyers gyermekének nevezte. Ma már azt nyilatkozta, nem emlékszik erre az előadására. A technika fejlődését viszont nagyon is nyomon követi: mint elmondta, a digitális forradalom lehetővé tette, hogy a hozzá hasonlók festőművésszé változzanak, hiszen úgy manipulálhatja a képeket, ahogy korábban nem lett volna képes – ezért pedig kifejezetten hálás. Szintén pozitívumként említette, hogy ma már sokkal több embert ér el, filmjeivel pedig jobban tud kommunikálni, mert a technikai újításoknak köszönhetően gazdagodott a mozis nyelvezete; ennek ellenére a mozi alapjait még mindig változatlannak tartja. „A mozi egy fekete doboz. A napfényből érkezve bejössz a sötétbe és mindenféle méltatlanságot kell elszenvedned a helyeden ülve, ami az emberi anatómiát és »retinalehetőségeit« is limitálja” – fogalmazta meg hamisítatlan posztmodern módon, miből is áll a mozizás. Hozzátette: talán arra volna szükség, hogy ezt az egészet radikálisan átalakítsuk. „Kivehetem a festéket az edényéből és ráfesthetem egy emberre, aztán az emberből egy vetítővásznat csinálhatok. De ezer egyéb dolgot is tehetek. Akár a holdra is vetíthetek, de nincs valódi szándék, hogy a mozi megragadja ezeket a lehetőségeket” – kesergett. Szerinte mindez az emberi természet limitáltságából adódik: ha feltalálnak valami hatalmas újdonságot, akkor azzal mindössze pár évig foglalkozik mindenki, aztán visszatérünk a komfortzónánkba. Épp ezért hiába van már lehetőség 3D-s vetítésre is, szerinte a mozi ma sem különbözik attól, amit Charlie Chaplin csinált annak idején.
Talán ennyiből is egyértelmű, hogy Greenaway a filmkészítés terén is megalkuvást nem tűrő személyiségnek számít: vízióit nem adja fel holmi reklámértékért vagy közönségsikerért cserébe. Legutóbb 2017-ben rendezett, ez volt a Luther and his legacy című dokumentumfilm, amelyben 16. századi rajzok és festmények segítségével elmélkedett a reformátorról és mutatta be napjaink szenzációhajhász kommunikációját. Játékfilmmel ennél is korábban, 2015-ben állt elő: az Eisenstein Mexikóban a legendás szovjet filmkészítő amerikai útját mutatta be.
„Producerek egész sora rágott meg, köpött ki, majd gondolt újra, és még mindig nem fejezték be a dolgot” – fogalmazott legújabb projektjéről, a Walking to Paris című filmjéről, amely Constantin Brâncuși román szobrászról szól. Greenaway ezt még 2019-ben fejezte be, de az azóta is egy római laboratóriumban senyved. A mozi önéletrajzi film, dokumentumfilm és művészettörténeti esszé keveréke, az alkotó pedig saját bevallása szerint még mindig birkózik a producerekkel vele kapcsolatban – de lehetséges, hogy a jövő évi Berlini Filmfesztiválon bemutathatják.
Tíz évvel ezelőtt, 70 évesen a rendező azt nyilatkozta, 80 évesen azt tervezi, hogy véget vet életének. „Annyi szerződésem és kötelezettségem van, hogy kénytelen voltam félretenni a dolgot” – jegyezte meg. A Walking to Paris után máris új terven gondolkozik: Lucca Mortis címmel esszéfilmet készítene Morgan Freemannel, melyben a halálról és arról elmélkedne, van-e kontrollunk felette.
