Film

A pap és a porszívós

Drew Goddard: Húzós éjszaka az El Royale-ban

  • - köves -
  • 2018. november 11.

Mikrofilm

Micsoda film lehetne! Mr. Franz, a világhírű színpadi szerző beköltözik a manhattani Hotel Plaza 853-as szobájába, de ő csak az egyik szereplő a mozgalmas, a forgóajtó ritmusára lüktető moziban, a nyolcadik emelet többi fura lakója – egy nazális feltaláló, egy szalon­spicces playboy, egy szakállas balerina és egy hóbortos költő-botanikus – egyenrangú partnere a messziről elvándorolt monoklis magyarnak.

A frakkos-koktélos grand hotel filmek szegény, de jóval szórakoztatóbb rokonai a földszintes motel mozik; ezekben nincs lift, viszont mindig esik, és örökké tart a hatvanas évek. A tükrökön és a rejtett szándékokon könnyen átlátni, a bejárat vöröses neonfényben úszik, a drámák pedig a recepcióspultra kihelyezett csengő és a falat támasztó wurlitzer közti távon bomlanak ki, nehezen kivakarható foltot hagyva a padlószőnyegen. Elég nagy károkat szenved a szőnyeg Drew Goddard rendező-forgató­könyv­­író igyekvő motelnoirjában is, de a foltokig vezető út nem minden élvezet nélkül való. Először is, Goddard olyan virtuozitással játszik a helyszínnel, mint az óvodák impresszionista festőóriása, aki a télapó hozta színezőhöz karácsonyra 100 darabos filckészletet is kapott.

A lila és a sárga együttes használata már önmagában több gondolatot, nagyobb bátorságot feltételez, mint amennyit az előre megfontolt szándékkal elkövetett motelfilmektől megszokhattunk; kis lépés ez az emberiségnek, Oscart sem adnak érte, de ami szép, az szép. Ezek közé a bátor színek, gusztusos art deco formák és másodkézből való dramaturgiai csavarok közé küldi be embereit a szerző. Csalódást okozna, ha a csengőt nyomó földönfutók közül akár egy lélekről is kiderülne, hogy pont az, aminek látszik – felesleges művészkedés lenne, ilyen illetlenségre nem is vetemedik Goddard. Ahol Jeff Bridges feledékeny papként, Jon Hamm piperkőc porszívóügynökként, Chris Hemsworth pedig a szegény ember Brad Pittjeként, hasizmára büszke szektavezérként jelenik meg a sűrű neonfényben, ráadásul már az első képkockákon elásnak egy piros táskát a padló alá, ott bűn lenne keresni a kapcsolatot a valóság bármely szintjével (ráadásul, mint jeleztük, a műfaj nem ismeri a liftet). Goddard szerencsére nem is ambicionálja a nagy művészekre kiszignált, szürke valóságot, itt minden neon és ponyva sárga és lila, a motelkulcstartók megtervezésére legalább annyi energia ment el, mint a párbeszédek csiszolgatására. Néha becsúszik egy kis melodráma, főleg papi fronton, de ez is jól áll a filmnek, miként az is, hogy a játék egy másik szereplője egyszer csak dalra fakad. Korabeli slágerecskék szakadnak fel az elnyomott énekesnő (Cynthia Erivo) torkából, de úgy, hogy a neonban is megáll az ütő, a cselekmény is leáll egy pillanatra, mintha maguk a vásznon lévők is elcsodálkoznának: nini, ez már művészet!

Aztán újra nekiindul a verkli, Goddard sorra veszi a motelszobákat, hogy a reverenda alá és a porszívóügynöki külső mögé lessen, ugra-bugrál kicsit az időben is, enélkül ez ma már nem megy, és a végén persze azok az árulkodó foltok is kirajzolódnak a szőnyegen. Végre egy film, ami semmit nem akar, csak egy kis véres őrületet, azt viszont nem középiskolás fokon.

Forgalmazza a Fórum Hungary

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."