A frakkos-koktélos grand hotel filmek szegény, de jóval szórakoztatóbb rokonai a földszintes motel mozik; ezekben nincs lift, viszont mindig esik, és örökké tart a hatvanas évek. A tükrökön és a rejtett szándékokon könnyen átlátni, a bejárat vöröses neonfényben úszik, a drámák pedig a recepcióspultra kihelyezett csengő és a falat támasztó wurlitzer közti távon bomlanak ki, nehezen kivakarható foltot hagyva a padlószőnyegen. Elég nagy károkat szenved a szőnyeg Drew Goddard rendező-forgatókönyvíró igyekvő motelnoirjában is, de a foltokig vezető út nem minden élvezet nélkül való. Először is, Goddard olyan virtuozitással játszik a helyszínnel, mint az óvodák impresszionista festőóriása, aki a télapó hozta színezőhöz karácsonyra 100 darabos filckészletet is kapott.
A lila és a sárga együttes használata már önmagában több gondolatot, nagyobb bátorságot feltételez, mint amennyit az előre megfontolt szándékkal elkövetett motelfilmektől megszokhattunk; kis lépés ez az emberiségnek, Oscart sem adnak érte, de ami szép, az szép. Ezek közé a bátor színek, gusztusos art deco formák és másodkézből való dramaturgiai csavarok közé küldi be embereit a szerző. Csalódást okozna, ha a csengőt nyomó földönfutók közül akár egy lélekről is kiderülne, hogy pont az, aminek látszik – felesleges művészkedés lenne, ilyen illetlenségre nem is vetemedik Goddard. Ahol Jeff Bridges feledékeny papként, Jon Hamm piperkőc porszívóügynökként, Chris Hemsworth pedig a szegény ember Brad Pittjeként, hasizmára büszke szektavezérként jelenik meg a sűrű neonfényben, ráadásul már az első képkockákon elásnak egy piros táskát a padló alá, ott bűn lenne keresni a kapcsolatot a valóság bármely szintjével (ráadásul, mint jeleztük, a műfaj nem ismeri a liftet). Goddard szerencsére nem is ambicionálja a nagy művészekre kiszignált, szürke valóságot, itt minden neon és ponyva sárga és lila, a motelkulcstartók megtervezésére legalább annyi energia ment el, mint a párbeszédek csiszolgatására. Néha becsúszik egy kis melodráma, főleg papi fronton, de ez is jól áll a filmnek, miként az is, hogy a játék egy másik szereplője egyszer csak dalra fakad. Korabeli slágerecskék szakadnak fel az elnyomott énekesnő (Cynthia Erivo) torkából, de úgy, hogy a neonban is megáll az ütő, a cselekmény is leáll egy pillanatra, mintha maguk a vásznon lévők is elcsodálkoznának: nini, ez már művészet!
Aztán újra nekiindul a verkli, Goddard sorra veszi a motelszobákat, hogy a reverenda alá és a porszívóügynöki külső mögé lessen, ugra-bugrál kicsit az időben is, enélkül ez ma már nem megy, és a végén persze azok az árulkodó foltok is kirajzolódnak a szőnyegen. Végre egy film, ami semmit nem akar, csak egy kis véres őrületet, azt viszont nem középiskolás fokon.
Forgalmazza a Fórum Hungary
