Film

A pap és a porszívós

Drew Goddard: Húzós éjszaka az El Royale-ban

  • - köves -
  • 2018. november 11.

Mikrofilm

Micsoda film lehetne! Mr. Franz, a világhírű színpadi szerző beköltözik a manhattani Hotel Plaza 853-as szobájába, de ő csak az egyik szereplő a mozgalmas, a forgóajtó ritmusára lüktető moziban, a nyolcadik emelet többi fura lakója – egy nazális feltaláló, egy szalon­spicces playboy, egy szakállas balerina és egy hóbortos költő-botanikus – egyenrangú partnere a messziről elvándorolt monoklis magyarnak.

A frakkos-koktélos grand hotel filmek szegény, de jóval szórakoztatóbb rokonai a földszintes motel mozik; ezekben nincs lift, viszont mindig esik, és örökké tart a hatvanas évek. A tükrökön és a rejtett szándékokon könnyen átlátni, a bejárat vöröses neonfényben úszik, a drámák pedig a recepcióspultra kihelyezett csengő és a falat támasztó wurlitzer közti távon bomlanak ki, nehezen kivakarható foltot hagyva a padlószőnyegen. Elég nagy károkat szenved a szőnyeg Drew Goddard rendező-forgató­könyv­­író igyekvő motelnoirjában is, de a foltokig vezető út nem minden élvezet nélkül való. Először is, Goddard olyan virtuozitással játszik a helyszínnel, mint az óvodák impresszionista festőóriása, aki a télapó hozta színezőhöz karácsonyra 100 darabos filckészletet is kapott.

A lila és a sárga együttes használata már önmagában több gondolatot, nagyobb bátorságot feltételez, mint amennyit az előre megfontolt szándékkal elkövetett motelfilmektől megszokhattunk; kis lépés ez az emberiségnek, Oscart sem adnak érte, de ami szép, az szép. Ezek közé a bátor színek, gusztusos art deco formák és másodkézből való dramaturgiai csavarok közé küldi be embereit a szerző. Csalódást okozna, ha a csengőt nyomó földönfutók közül akár egy lélekről is kiderülne, hogy pont az, aminek látszik – felesleges művészkedés lenne, ilyen illetlenségre nem is vetemedik Goddard. Ahol Jeff Bridges feledékeny papként, Jon Hamm piperkőc porszívóügynökként, Chris Hemsworth pedig a szegény ember Brad Pittjeként, hasizmára büszke szektavezérként jelenik meg a sűrű neonfényben, ráadásul már az első képkockákon elásnak egy piros táskát a padló alá, ott bűn lenne keresni a kapcsolatot a valóság bármely szintjével (ráadásul, mint jeleztük, a műfaj nem ismeri a liftet). Goddard szerencsére nem is ambicionálja a nagy művészekre kiszignált, szürke valóságot, itt minden neon és ponyva sárga és lila, a motelkulcstartók megtervezésére legalább annyi energia ment el, mint a párbeszédek csiszolgatására. Néha becsúszik egy kis melodráma, főleg papi fronton, de ez is jól áll a filmnek, miként az is, hogy a játék egy másik szereplője egyszer csak dalra fakad. Korabeli slágerecskék szakadnak fel az elnyomott énekesnő (Cynthia Erivo) torkából, de úgy, hogy a neonban is megáll az ütő, a cselekmény is leáll egy pillanatra, mintha maguk a vásznon lévők is elcsodálkoznának: nini, ez már művészet!

Aztán újra nekiindul a verkli, Goddard sorra veszi a motelszobákat, hogy a reverenda alá és a porszívóügynöki külső mögé lessen, ugra-bugrál kicsit az időben is, enélkül ez ma már nem megy, és a végén persze azok az árulkodó foltok is kirajzolódnak a szőnyegen. Végre egy film, ami semmit nem akar, csak egy kis véres őrületet, azt viszont nem középiskolás fokon.

Forgalmazza a Fórum Hungary

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.