Aleksandra Zec 12 éves volt 1991-ben, mikor a délszláv háború kezdetén öt horvát fegyveres (négy férfi és egy nő) menekülés közben agyonlőtte az édesapját. A kislányt és édesanyját, a gyilkosság szemtanúit elhurcolták a hegyekbe, kivégezték, és otthagyták. Az volt a bűnük, hogy Zágrábban élő szerbek voltak. A bűntettért lényegében soha senkit nem ítéltek el: az egyik elkövetőt később a honvédő háborús tevékenységéért még ki is tüntették, egy másik magas rangú testőr lett, volt olyan, aki végül egyéb bűncselekményekért került rács mögé, vagy simán elhagyta az országot.
| ||
Aleksandra Zec csak egy ártatlan kislány volt. De neve és története tovább él a rijekai nemzeti színház 2014-es előadásában. Oliver Frljić, a térség sztárrendezője dokumentarista eszközök és fikciós elemek vegyítésével, különös érzékenységgel kérdez rá arra, mit jelentett szimbolikusan (és konkrétan) a Zec család lemészárlása. Nebojša Slijepčević dokumentumfilmje a színfalak mögé visz, és a nagy sikerű, megrázó előadás kemény próbafolyamatát, a színrevitel mikéntjét mutatja be. A felnőtt és gyerek szereplők saját tapasztalataik szerint beszélnek kirekesztésről, megbélyegzésről, miközben észrevétlenül vagy célzatosan részesei és közvetítői lesznek a szörnyű eset és a jelenkori történelmi trauma feldolgozásának. A film a színházi világ zárt, olykor egészen intim tereibe és szituációiba is betekintést enged. Fontos színháztörténeti lenyomat, mely Frljić rendezői munkásságát a nagyközönség számára nem hozzáférhető, éppen ezért egyedi nézőpontból láttatja.
