Egy erkélyről az utcára csöpög a víz. A tulaj nem hagyja megjavítani, mire a picsába küldik… Pimf torzsalkodás fajul, többszörös áttétek után, ádáz ellenségeskedéssé, utcai zavargássá. Rosszmájú beszólásból tör fel a mélyben mindig is ott szunnyadó gyűlölet, megbánt tettlegességből lesz a nyílt, tömeges erőszak. A libanoni Oscar-jelölt produkció feszültsége addig tart, amíg ez a folyamat kibontakozik. Amíg kölcsönösen sértett embereket látunk, akikről nem tudjuk, de érezzük, hogy nem csak saját indulataik foglyai, de talán generációk sérelmeit és sérüléseit, elfojtott haragját hordozzák. A keresztény gyűlöli a betolakodónak tekintett palesztint, a palesztin gyűlöli az őt kiközösítőket, de a muszlimok maguk közt is találnak ellenséget, és persze mumusként ott vannak még a zsidók is.
Addig jó a film, amíg mindez a tengernyi keserűség személyes. Amíg az elmaradt, sőt újabb inzultussá fajuló bocsánatkérés a bírósági tárgyalóteremig jut. Amíg azt látjuk, hogyan akarja a média, a különféle pártok és a véleményformálók egyike-másika saját pecsenyéjét sütögetni a két lúzer kölcsönös gyűlöletének tüzénél. Ám a film a tárgyaláson fennkölt fordulatot vesz, tanúk s az inzultustól független, zavaróan direkt, múltbéli motivációk beidézésével átalakul történelemórává. Az elszabadult gyűlölet pont azért rettenetes, mert nem kell hozzá közvetlen érintettség – ám itt a szereplőket konkrétan is kapcsolatba kell hozni Libanon történelmének emblematikus eseményeivel. A valóságos drámát felváltják a megbékélés szükségességét taglaló szónoklatok.
Forgalmazza a Mozinet
