Még annak mértékében sem vagyunk biztosak, hogy a szerzői én, Ali hány százalékban tartalmaz valódi Pálos Györgyöt és Pálos György-pótlékot (de hát mikor lehetünk ebben teljesen biztosak bármelyik dokumentumfilmnél). Időbe telik, míg a lassú néző megérti, hogy a film legalább annyira szól magának Pálos Györgynek (aki paradox módon nem szereti, ha rá irányul a figyelem), mint a publikumnak. Az operatőr-rendező hongkongi vendégoktatói tevékenységének naplója csak ürügy arra, hogy megoszthassa, mit gondol filmnyelvről, újmédiáról és új filmes technikákról. Egy tankönyv Hongkongról, filmről és önmagáról.
Először Pálos álcáján kell valahogyan átrágni magunkat, és elhárítani arra tett kísérleteit, hogy elterelje a figyelmünket önmagáról, miközben tulajdonképpen ő a film tárgya. Azt állítja, unja az embereket, igazság szerint saját magát is, nem tudja, merre tart az életben, és őszintén szólva a filmezésről sem tud semmit – épp ezért tanítja. Aztán szép lassan, ahogy belemelegszik a mesélésbe, úgy válik nyilvánvalóvá, hogy nagyon is határozott koncepcióval rendelkezik. A City University of Hong Kong kreatív média szakán eltöltött három év fejlődésre és önvizsgálatra ösztönözte Pálost. Egyfelől új technikákkal ismerkedett meg, amelyeket beemel filmjébe is (virtuális valóság, 360 fokos kamera, GoPro). Játszik, kísérletezik, és őszinte csodálattal, örömmel tölti el, hogy a világ sok tájáról összeverődött diákjait – akik szomjazzák a kontaktust az új technológiákkal – lenyűgözi az ő, saját bevallása szerint ódivatú, klasszikus filmes utalásokkal tűzdelt oktatói módszere (persze itt sem kell feltétlenül hinnünk neki: Pálos óráiról sok minden elmondható, csak az invenció hiánya nem). Lelkesen járja be a filmművészeti utalások összes regiszterét, nála jól megfér egymás mellett Ozu, Hitchcock és Bruce Lee – olyan példaképek, akik mellett legalább kicsinynek ábrázolhatja magát. De nemcsak a tanításból tanul, hanem az őt körülvevő emberektől is. Az őt Hongkongba invitáló barát, Waliczky Tamás a komfortzónából kifelé, a filmkészítés és a médiaművészet határterületeire csábítja (a Let the Dragon Out tartózkodó, de megható dokumentuma évtizedes barátságuknak is). Szinte mellékesen, véletlenül pedig a kivándorlólétről, idegenségről is tanul egy kürtőskalács-készítő/sárkányhajó-oktató segítségével. Roland Hongkongban élő magyar, akinek izgága, céltudatos személyisége és kétkezi munkája éles ellentétben áll Pálos töprengő, kontemplatív karakterével. Remek ellenpontja a főhősnek, akinek épp arra van szüksége, hogy a fegyelemre és csapatmunkára nevelő sporttal fedezze fel a benne szunnyadó sárkányt. Maga a néző is megtapasztalja, mennyire más élmény a hangsúlyozottan monoton, testtel végzett csapatmunka, mint a kreativitásra, kísérletezésre kihegyezett filmkészítés. Az esszészerű, töredezett vizuális elemekből összeállított filmelméleti töprengéseket szinte szétfeszíti a filmet záró zsigeri, valós idejű, GoPróval rögzített sárkányhajóverseny.
A rendezőt érezhetően felüdíti a Magyarországtól távol töltött idő. Perspektívát ad neki, hiszen Ázsiából a kis közép-európai ország a maga gondjaival, frusztrációival apró, egzotikus pontnak látszik csupán. Ráérez egyfajta keleti egyszerűségre, minimalizmusra is. Hongkongi kalandja és a sárkányhajózásban megtanult takarékos evezéstechnika váratlanul visszavezeti ahhoz a letisztultsághoz, amelyik első és saját maga által legjobbnak tartott gimis rövidfilmjét jellemezte. Mindig a legegyszerűbb, legcélratörőbb filmes technikát kell keresni. Hiszen Bruce Lee is megmondta: a legmagasabb rendű technika, amikor nincs technikád.
A fim elérhető a Vimeón.
