A szovjet fotó nagymestere is alkoholista volt

  • L.T.
  • 2020. november 13.

Mikrofilm

Egy méltatlanul elfeledett fotográfusról szóló filmet ajánlunk ma a Verzió fesztivál kínálatából.

Vitas Luckus neve ma is többnyire ismeretlenül cseng, pedig a tragikus sorsú fotográfus ugyanolyan ikonja lehetne a szovjet undergroundnak, mint Vlagyimir Viszockij, a dalnok, Venyegyikt Jerofejev, az író vagy Viktor Coj, a popsztár. Talán e mellőzöttség abból ered, hogy velük ellentétben Luckus nem orosz, hanem litván származású volt, bár ennek aligha van jelentősége, ha valaki képeket készít. Ráadásul Luckus kamerájával bejárta a Szovjetuniót, így nemcsak szűkebb hazájában dolgozott. És persze ő is alkoholista volt, és ő sem természetes halállal halt meg – öngyilkos lett 1987-ben, 44 korában. Állítólag azt követően, hogy egy KGB-tiszt személyesen érdeklődött munkássága felől…

De Luckus nem volt magányos hős, élettársa és múzsája Tatyána Aldag nemcsak modellként, de afféle mindenesként is segítette férje munkáját, 1991-ben pedig Amerikába költözve magával vitte a hagyatékot. Ezt követően ismerhette meg a világ a Brezsnyev-korszaknak, az ún pangás éveinek olykor ironikus, olykor szívbemarkoló feldolgozását. Vitas Luckus ma már világszerte ismert fotósnak, „névnek” számít a szakmai berkekben, de életműve alapján sokkal magasabb polcon lenne a helye.

IDFA 2015 | Trailer | Master and Tatyana

http://www.idfa.nl/industry/film/master-and-tatyana Dutch premiere at IDFA 2015 A compelling portrait of the Lithuanian photographer Vitus Luckus (1943-1987)...

Giedre Žickyte rendező Mester és Tatyána című filmjében a még élő címszereplő meséli el életüket egy lassan hihetetlenné váló korszakról, pontosabban arról, hogy ebben a hihetetlen korszakban hogy lehetett élvezni az életet, az alkotást, a szerelmet a folyamatos rettegés ellenére is.

A filmet az alábbi linkre kattintva a november 22-ig tartó 17. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál zárónapjáig tekinthetik meg.

Borítókép: Vitas Luckus 1981-es tbiliszi felvétele

 

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.