Manapság a „természetes eredetű” kifejezésre legalább olyan gyanakodva tekintünk, mint a kézműves vagy független szavakra; többségünk pedig a legritkább esetben tudja, hogy miből is áll és honnan származik az, amit megeszünk. Épp ezért örömteli, amikor látjuk, amint egy séf saját kezével összegyűjti a hozzávalókat, majd mindenféle hűhó nélkül, a legegyszerűbb konyhai eszközök segítségével többfogásos vacsorát varázsol belőlük. Csiho Im igazi sztárséf Dél-Koreában – e filmben azonban csak egy kedves szavú, lágy tekintetű szakács, akire már az első pillanatok után úgy tekintünk, mintha mindig ismertük volna. Hátizsákjával a félsziget egyik kevésbé ismert hegyvidékén vándorol, fákról, földről és bokrokról alapanyagokat gyűjtögetve. De figyel a vele szembejövő emberekre is – sőt, ők adják vándorlásának lényegét. Hol egy magányos öreg nénivel, hol egy vidám házaspárral hozza össze a sors, ő pedig barátsága jeleként ebédet vagy épp vacsorát főz nekik. Ehhez legtöbbször elég, ha meglátogatja az újdonsült ismerőse rozoga kalyibája előtti árokpartot – a gazokkal, füvekkel és mohákkal szemben kezdetben mindenki bizalmatlan, ám a belőlük készült levesek, mártások és saláták mindenkit meggyőznek. Nem csoda: Csiho séf a városban jól menő éttermet vezet, amelyben kizárólag természetes alapanyagokat használ.
Mindez egy ideig nem több, mint egy hihetetlenül meditatív főzős valóságshow. A vándorszakács akkor válik nagybetűs filmmé, amikor szép lassan kibomlik a főszereplő múltja és az, hogy miért is van szüksége rá, hogy az ételein keresztül teremtsen kapcsolatot az emberekkel.
Az idén online megrendezett 17. Verzió Emberi jogi Dokumentumfilm Fesztivál programja ide kattintva érhető el, a film pedig itt.
