Vajon Eli Roth – belezésben és kaján humorban gazdag munkássággal a háta mögött – miért adaptált egy 1973-as gyerekkönyvet? A rendező rajongói nyilván reménykedtek, hogy az alkotói kézjegy majd valahogyan megmutatkozik itt is, a kisgyerekes szülők meg nyilván ugyanettől féltek, végül egy kicsit mindannyian tévedtek és igazuk is lett. A végzet órája szerethető és idegesítő is, mindenesetre sok értelme nem volt leforgatni.
A korán árvaságra jutó, majd különc nagybácsikája révén a varázslást kitanuló Lewis Barnavelt történetének a háború utáni Amerika ábrázolása ad sajátos ízt. Rothnak vannak használható ötletei, amikor a háborúról és a gyászról beszél (a főszereplők többségét valamilyen trauma mozgatja), vagy amikor az árva fiú új otthonául szolgáló házat kell megtöltenie nyomasztó részletekkel. Tetszetős az 50-es évek amerikai popkultúrájából és a steampunk esztétikából kisülő furcsa elegy, de az üresjáratokat kitöltendő Roth gyakran nyúl bántóan infantilis, primitív humorhoz (a mélypont a fosó sövényoroszlán és a böfögő halloweentökök). A színészek teljesítménye is hullámzó: a Lewist játszó Owen Vaccaro sehogy sem találja a helyét, Jack Black és Cate Blanchett viszont elbűvölőek állandó zsörtölődésükkel és szilárd férfi-nő barátságukkal. Rothnak emellett van egy-két teljesen környezetidegen és groteszk ötlete (pl. a Jack Black-fejű kisbaba vagy a zombiként visszatérő Kyle MacLachlan), ráadásul A végzet órájában felvetett problémákról más gyerekfilmek már beszéltek sokkal értőbben.
Forgalmazza a Freeman Film
