Az idei fesztivál kulcsszava a „harc”, de nem a háborúskodás. A versenyprogram témáit így osztották fel: „Harc az álmaidért”, „Harc a gyermekedért”, „Harc az identitásért”, „Harc a szabadságért”, de ezeken belül is különös hangsúlyt kaptak a nőkkel, a női identitással foglalkozó kérdések.
A csábítás iskolája
Alina Rudnyickaja három fiatal orosz nő sorsán keresztül mutatja meg, hogy miféle lelki torzulást okozhat, ha kritikátlanul elfogadják, amit a környezetük sugall. Hogy nőként maximum másodlagos állampolgárok lehetnek, akik férfitámasz nélkül hajítófát sem érnek. „Már a szociológusok szerint is szinte lehetetlen párra lelni, egy férfira két nő jut! Nagy a verseny, ezért kell a csábítást tanító tanfolyamra járni” – hirdeti a reklám, és a három lányt is itt látjuk először: csábnézést tanulnak, az alávetettség kommunikációját. Hogy tettessék butának magukat, mert „a férfiak megrettennek az okos nőktől” és ezért „célszerű úgy viselkedni, mintha egyenesen retardáltak lennénk”. A leckét amúgy egy tanult nő mondja fel, és ahogy a tanfolyamon belé sulykolták, sír és könyörög a szeretőjének, végül az ősi trükkel, a teherbe eséssel arat győzelmet. Persze az ágyig el is kell jutni, mindenáron. A fejükbe verik hát, hogy inkább véres lábbal vonszolják magukat divatos cipőben, de maradjanak szexik a nagy cél érdekében. De aztán mi lesz? Ezt is látjuk. Meg Putyint, ahogy szinte csöpög a nőnapon: „A nők előnye a szépség és a báj.” Vika, a házasságában megcsömörlött nő pedig csak azt ismétli, hogyan kell fogadni, ha egy felhevült hím szexuálisan leigázza.
Olyan lesz mindegyikük – sugallja a film –, mint az anyáik: egyedülállóak, mosónőkarúak, szomorúak. „Járj temetőbe, temetésekre – hangzik el a legbizarrabb tanács –, mert ott a legkönnyebb lecsapni a prédára.” És a házasságodhoz, akármilyen megalázó, ragaszkodj foggal-körömmel, mert amúgy selejtesnek tart a világ.
A huszonéves vénlányok
Az oroszokéhoz hasonló szörnyű perspektívákkal kell szembenézniük a kínai nőknek is, sőt, ők már huszonévesen páriává válnak, ha nem találnak férjet. Shosh Shlam és Hilla Medalia három tanult, felvilágosult és európai értelemben fiatalnak tartott – 28, 32 és 36 éves –, igen csinos pekingi nő sorsát mutatja be, akik szülőhazájukban reménytelen vénlánynak számítanak, és emiatt a helyzetük nemcsak a közvetlen környezetükben, de a családjukban is ellehetetlenült. Míg Oroszországban a kormányzati kommunikáció csak utalások szintjén szorítja háttérbe a nőket – és azon belül még hátrébb az egyedülállókat –, a kínai kormányzat továbbmegy: nyíltan uszít ellenük. Gúnyrajzokat jelentetnek meg róluk, a hivatalos csatornákon hergelnek ellenük, így elősegítve azt, hogy számkivetetté váljanak. Amúgy mindez a korábbi kormányok egygyerekes politikájának a következménye, hiszen annak köszönhető, hogy immár harmincmillióval több nő él Kínában, mint férfi. És a következményeket is a nőknek kell viselniük. Így fordulhat elő, hogy a szépnek egyáltalán nem mondható, ám férjezett házasságközvetítő – miután öregnek és randának nevezte –, gúnyosan vághatja a felvilágosult ügyvédnő szemébe: ne várja el, hogy egyenrangúként kezeljék; Kínában a nő egyetlen feladata a gyerekszülés és a férfi dominanciájának elfogadása.
A film érzékletesen mutatja meg, hová vezet, ha embereket olyan választásokba, olyan sorsokba kényszerítenek, amelyek ellen minden idegszáluk és érzékük tiltakozik.
A díva visszavág
„Ritka madár vagyok az opera világában” – mondja a lakótelepi lakásában is vastagon kifestett, emeletesre tupírozott hajú Siv Wennberg, az öreg svéd szirén, aki annak idején minden képzettség nélkül hódította meg előbb hazája, majd az egész világ operaszínpadait, s akit amilyen váratlanul felemeltek, úgy le is taszítottak a trónjáról. Gustav Ahlgren filmje felvonásokra bontva, játékfilmnek is beillően mutatja meg ennek a minden porcikájában drámával teli, lenyűgöző személyiségnek az életét és visszatérését. „Siv vagyok, a díva” – így veszi fel a telefont, magát hallgatja az ősrégi lemezjátszón, régi villanyírógépen pötyögi a memoárját. A szekrényben a vállfák roskadoznak a régi, de még mindig passzoló, csupa toll és flitter ruháktól. „Senta voltam! Hercegnő voltam! Mintha a nagy szerepeket direkt nekem írták volna” – sóhajtozik, míg a háta mögött Miss Piggynek csúfolják. De lenyűgöző még így, romjaiban is. Egy erős, autentikus nőt látunk, akinek hiába mondta az anyja, hogy „ne szállj magasabbra lányom, míg a szárnyaid visznek”, mert ő addig szállt, ameddig akart. És lerázta magáról a fanyalgókat, akik azt kiabálták, hogy ő „túl sok”, „túl nem svéd”.
Noha egy ilyen figura szinte kiált a karikírozásért, Siv egy pillanatra sem válik nevetségessé, hála a finom rendezésnek. A kamera nem csodabogárként tekint rá, hanem nagyszerű, öntörvényű művészként, akinek a harca az igazáért grandiózus és fontos küzdelem – még akkor is, amikor a bukás elkerülhetetlennek tűnik. „Mindig kitaszított voltam – mondja mereven a kamerába nézve –, de nem a könnyek mentettek meg. Hanem az agresszió. Ingmar Bergman is ilyen volt. De volt közöttünk egy nagy különbség. Neki volt hatalma.”
Aurora, a tinisztár
Stian Servoss és Benjamin Langeland a norvég popsztárról, Aurora Aksnesről készített filmet, aki a kezdettől fogva „túl sok” volt, és akit ennek ellenére sem tartanak „túl nem norvégnak”, sőt mindig többet akarnak a „kis különösből”, többet és többet, és minél furább, annál jobb! A most 24 éves AURORA az az énekes-dalszerző, akit Billie Eilish 13 évesen bálványozott, és úgy érezte, olyasmit akar csinálni, mint ő. Arról nem AURORA tehet, hogy Siv nagy ívű sorsa mellett az övé valahogy – minden robbanása és csillogása ellenére – szerényebbnek tűnik. Persze Siv autentikus egyszerűségével szemben AURORA filmjében sok a beállított jelenet, sok az előre megírt monológ is, és túl sok a rajongóknak szóló direkt üzenet, a cukiskodás, az ugrándozás. Holott maga a művész ennél sokkal komolyabbra is képes lenne, és igénye is lenne rá. Bérczesi Robi első Hiperkarma-felvételének története ugrott be az elszállt kislányról, aki kijelenti a rákényszerített slágerek után, hogy innentől egyedül megy tovább. „Senki nem lát bele a fejembe. Könnyebb, ha magam megcsinálom” – mondja a stúdiózás előtt. És ahogy Bérczesinek, úgy neki is sikerül valami elementárisat összehoznia. És hát az sem az ő hibája, hogy a róla készült film sokkal inkább emlékeztet egy PR-kampányra, egy hosszú reklámra. S hogy miért érdemes mégis megnézni? Nos, nemcsak azért, mert gyönyörűen fényképezett és egyetlen percre sem unalmas, de leginkább azért, mert csodálatosan dokumentálja, hogyan változtak meg az ideáljaink, milyenek lettek a fiatalok zenehallgatási szokásai, és hogy ezekben milyen emberfeletti feladat még egy kiemelkedő tehetségnek is megtalálnia a saját útját.
A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál vetítései január 27. és február 2. között lesznek a Cinema City Arénában.
