Magyar Narancs: A Levél Bradnek című monodrámádat a Roma Hősök – 2. Nemzetközi Roma Storytelling Fesztiválon adtad elő. Sokak számára hős lettél. Annak tartod magadat?
Farkas Franciska: Van bennem kitartás, ha valamit el akarok érni, minden eszközt bevetek. Ez lehet hősies. Helytálltam olyan helyzetekben, amikor el is szaladhattam volna, például amikor nem sikerült a színművészetis felvételim, aztán az élet úgy hozta, hogy mégis találkoznom kellett a színészettel, mert a semmiből meghívtak egy főszerepre a Viktória – A zürichi expressz című svájci filmbe, és egy nemzetközi stábbal dolgozhattam. Ez egy csomó rakétát beindított nálam, és egyszer csak úgy éreztem, színész vagyok, nincs mese. A Levél Bradnek arról szól, hogy inspirációként lehet használni a drámáimat.
MN: A történeted szerint a te döntésed, hogy cigánynak születtél, hogy nőként élsz és a többi. Mi volt a szándékod ezzel?
FF: Így szeretném elmagyarázni, mit jelent hátrányokkal élni. Az első, rövidebb verzióját a berlini First Roma Biennaléra írtam, és adtam elő 20 percben angolul Im an Alien from the G-PAX Planet címmel. Abból indultam ki, hogy a megszületésem előtt figyeltem a Földet, és úgy születtem ide az alien memóriámmal emberként, hogy irányítottan tapasztaljak meg olyan dolgokat, amelyekről tudom, hogy a legerősebbé tesznek.
| ||
Azért választottam ezt a „létformát”, vagyis azért akartam cigány lenni, hogy megtanuljam elfogadni magam, hogy erős legyek identitásban, hogy szeressek nagyon. Azért lettem nő, hogy minden hónapban emlékeztessen a testem arra, hogy kapcsolatom van a Holddal. Azért választottam olyan szülőket, akik elváltak, hogy megtanuljam, semmi közöm az ő hibáikhoz. Arról szól a hosszabb verzió is, hogy minél nehezebb dolgok történnek velem, annál jobb lehetek.
MN: Milyen viszonyban vagy ezzel az egész bevállalós korszakoddal ma?
FF: Az volt a cél, hogy bemutassam életem egyik legszörnyűbb időszakát, és azért kellett vállalnom, mert ha a hős szempontjából nézzük, amivel te is kezdted, akkor így lehetek példakép másoknak. Így tudok egy droghasználónak vagy egy bántalmazott nőnek segíteni abban, hogy kimásszon a pokolból. Hozzáteszem, vannak dolgok, amelyeket nem lehet feldolgozni, de meg kell tanulni együtt élni velük.
Rengeteg olyan nő van sajnos, aki hasonlókat él meg, mégsem beszél róla, mert egy bántalmazott szégyelli azt, hogy ő bántalmazott, ráadásul, ha segítséget kér, még tovább alázza a társadalom azért, mert bántalmazott. A mai rendszer pláne szembemegy azzal, hogy megoldást találjon, segítséget nyújtson a rászorulónak, így sok nő élete megy erre rá. Ezért is írtam meg úgy, mintha kizárólag az én döntésem lett volna minden, ami velem történt. Hogy megmutassam, mindig tovább lehet menni, ha elég erős vagy, és ha van egy célod.
MN: Elfogadhatóbbá váltak számodra a veled történt dolgok attól, hogy leírtad és kimondtad?
FF: Igen, de mondom, van, amit nem lehet feldolgozni, az alkotással sem. A bántalmazással, a szenvedéllyel, a függőséggel, az identitással is foglalkozom folyamatosan mint alkotó, mint színész.
MN: Az első filmfőszereped is ezekhez kapcsolódott. A Viktória – A zürichi expresszben mélyszegénységben élő, budapesti cigány lányt játszol, és azóta is sokszor ez a szereped. A színházi feladataid nem ilyenek. Nem éled meg beskatulyázásnak a filmet?
FF: A Viktória svájci rendezője, Men Lareida magyar felesége, Maros Anna – aki egyébként szociális munkás és forgatókönyvíró – a rendőrségen dolgozott Zürichben tolmácsként. Sokat utazott vonaton Zürich felé, és észrevette, mennyi magyar roma lány megy mindig kifelé. Később találkozott velük a rendőrségen, és a rengeteg sztoriból összeállt egy filmnyi. Még nem is volt eldöntve, hogy lesz-e film, de már felkértek a szerepre, és készültem rá, lejártam a VIII. kerületbe, figyeltem a lányokat.
Amikor elolvastam a forgatókönyvet, az azért elég durva volt, meg féltem az intim jelenetektől, de a rendező és a felesége úgy vigyáztak rám, mintha a szüleim lettek volna. Bemutathattam sorsokat, és ráadásul ezzel a szereppel teljesedett be az, amit a monodrámámban megelőlegeztem magamnak, hogy eljutottam Hollywoodba, és átvehettem a legjobb színésznőnek járó díjat a Hungarian Film Festival of Los Angelesen. Így nem éltem meg beskatulyázásnak, de a későbbi szerepeket már igen. Velem kapcsolatban a roma lányban gondolkodnak, másban nem is fognak, mert ez a szokás itthon, de ez nem nekem szól. Ha valaki egyszer jó volt egy karakterben, akkor csak arra a szerepre hívják.
Csányi Sándor mindig hősszerelmes lesz, Csuja Imre meg a nagydarab vicces csávó. A színházban ez valóban nincs így, egyetlen roma szerepet sem osztottak rám. A film rasszista műfaj, mert kiszolgálja a közönség sztereotípiák iránti igényét, ezért aztán újra is termeli a sztereotípiákat. Amerikában óriási utat jártak be a feketék a filmes reprezentációjukkal, az talán jó példa lehet. A Trónok harcát azért szeretem nagyon, azonkívül, hogy sokat lehet tanulni belőle színészileg is, mert a Tyrion Lannistert alakító alacsony növésű Peter Dinklage-et úgy úsztatták be, hogy fantasztikus figura, és egy idő után már csak a jó színészt látod benne. Jó lenne olyan filmet csinálni, amelyben nem a cigány lányt játszom.
MN: A filmsiker, a díj változtatott valamit az életeden?
FF: Magyarországon ez semmit nem jelent. Nézd meg Szamosi Zsófit, aki Oscar-díjas filmben szerepel, Borbély Alexandrát, aki Európa legjobb színésznője, vagy Gera Marinát, aki Emmy-díjat kapott. Hol vannak ezek a színésznők? Látod őket azóta? Itt nem az számít, hogy valaki milyen színész. A politikusok, a stricik meg a kurvák vannak a topon. Pont emiatt nem fogok bármit megcsinálni, mert elkötelezett vagyok.
MN: Mit jelent neked az elköteleződés?
FF: Azt, hogy inkább takarítani jártam egy irodaházba pár éve, miután elküldtek a Thália Színházból, ahol majd’ két évig játszottam a Makar Csudra monodrámát, aztán hirtelen nem volt semmi munkám, nem jöttek megkeresések, megdöglöttünk éhen a kutyámmal. Jó, elkezdtem drámát tanítani, de az megint csak egy hivatás, azzal semmit nem lehet keresni. Szóval fogtam magam, elmentem takarítani. Volt olyan, hogy meghívtak valami díjátadóra, és a vörös szőnyegről mentem porszívózni meg felmosni. Előtte a portán letettem a díjamat. Vicces volt. Nekem ez nem okozott gondot egyébként. Volt lehetőségem, hogy pár ezer forintért elmenjek valami sematikus bulvársorozatba a cigány lányt játszani, de a színészetet nem a megélhetésért csinálom, így inkább kihagytam.
MN: Mi volt az első filmezésélményed?
FF: Attól kezdve, hogy gyerekkoromban apám vett egy kamerát, rá voltam cuppanva, és saját magamról készítettem filmeket, meg a családdal interjúkat. Megállás nélkül forgattam, meg is vannak nálam VHS-en. Ösztönösen figyelgettem magamat a filmen keresztül, így amikor először felkértek filmszerepre, egészen otthonosan éreztem magam. A filmet lehet ösztönből csinálni. Persze nagyon sok múlik azon, milyen a rendező, és hogyan instruál.
MN: Volt, hogy munka közben te találtál ki valamit a rendező helyett?
FF: Nem szándékom rendezni, de mindig vannak ötleteim, amivel a rendezők agyára megyek. Az Örök tél című filmben viszont van egy jelenet, amit én találtam ki, és a rendező, Szász Attila nagyon örült neki. A végén, amikor visszajövünk Magyarországra az ukrajnai kényszermunkából, kiszállok a vagonból, otthagyom a cipőmet, és mezítláb megyek haza. Egy roma nőt játszom, akit úgy vittek el malenkij robotra, bányába dolgozni, hogy a rajta lévő ruhán kívül nem volt semmije.
Úgy szerez cipőt, hogy amikor az egyik csaj tífuszos lesz, és már haldoklik, leveszi róla. A végén meg akartam menteni a becsületét, nehogy a nézők azt mondják, na, a roma meglopja még a haldoklót is. Inkább értsék meg, hogy kényszerhelyzet volt. Szóval, amikor hazaér, leveszi azt a bizonyos cipőt, és otthagyja a vagonban. Ezzel megtiszteli a halott lelkét, és le is zár valamit.
MN: A Makar Csudra monodrámára visszatérve – most újra látható más helyeken –, hogyan találtál rá a történetre?
FF: Anyám (Farkas Ágnes – a szerk.), aki egyébként újságíró és írói etalon számomra, orosz szakos volt, ő olvasta nekem sokszor ezt a Gorkij-mesét gyerekkoromban. Elvarázsolt a nyelvezete, de akkor még bőven problémák voltak az identitásommal, és ez nem segített rajta. Nagyon ideges lettem attól, hogy olyannak mutatja a romákat, akik leszúrják egymást, ha szerelmesek. Nem fogadtam el, mert nem értettem a lényegét. Sokszor újraolvastam később, és mindig mást mondott, egyre többet.
Annyira megszerettem, hogy néha felolvastam a barátaimnak, amikor fenn voltak nálam. Mindenki rezzenéstelenül hallgatta. Amikor a Harmadik Hely felkért, hogy csináljak náluk egy monodrámát, nem kellett sokat gondolkodnom, mi legyen az. Gorkij neve jól hangzik, a Makart meg elég kevesen ismerik tőle, viszont több korosztályt meg lehet vele szólítani. Soós Attila rendezte meg nekem. Angolul is elkezdtem tanulni a szövegét, ami nehéz, mert 19. századi szöveg, de haladok vele. Azt szeretném, ha minél többen megismernék. A Levél Bradnek mellett ezt is szeretném európai turnéra vinni.
MN: Mi ad neked biztonságot?
FF: Anyám, öcsém és a talált kutyám, Szaffi jelentik az érzelmi biztonságot. Anyagi biztonságban még sosem voltam. Ha csapatra gondolok, akkor meg a Független Színház, ahol az első ösztöndíjamat kaptam, és játszottam a Peer Gynt gyermekei című előadásban. Illetve most a Tudás 6alom nevű team, amelyet Horváth Kristóf (Színész Bob – a szerk.) hozott össze. Ő találta ki az ugyanezen a néven híressé lett videót, ami eredetileg csak felhívás volt egy slamversenyre. Aztán ennek nyomán mindig hívták rendhagyó irodalomórát meg szövegíró workshopot tartani, és már nem bírta egyedül, elkezdett minket kiképezni.
Így jött össze ez az eleinte inkább zenei, aztán színházi csoport, amelynek az lett a hosszabb távú célja, hogy megváltoztassa a romák megítélését Magyarországon, illetve teret adjon az alkotásra a hátrányos helyzetű fiataloknak. Csináltunk prevenciós előadást Örömsorvasztó címmel a függőségről, az öröm hiányáról, és aztán egy egész csapatos előadást Cigány-magyar címmel, ez annyira sikeres, hogy két évada megy telt házzal a Jurányiban, és turnézunk is vele.
MN: Mi a csapat elképzelése, hogyan lehet a romák megítélésén javítani?
FF: Olyan filmeket és előadásokat kell csinálni, amelyekben a maguk valóságában láthatók a cigány emberek, nem szélsőséges helyzetekben, ahogy a média mutatja őket. Egyre több olyan szakembert kell képezni, aki kiáll tudásával a közössége elé. Sajnos sok olyan romával találkozom, aki nem vállalja fel ezt, mert örül, hogy tanulhatott, tehát ő megúszta, és végre jó munkahelye van, ahova szőkére festett hajjal, kék vagy zöld kontaktlencsével bejárhat dolgozni.
A T6-ban identitástréningeket tartunk, személyiségi jogokról beszélünk, és gyakorlati tudással is ellátjuk a fiatalokat, például arról, ha nem engedik be őket egy szórakozóhelyre, idézzék a megfelelő paragrafust, forduljanak jogorvoslatért. Sokan azt sem tudják, hogy joguk van felháborodni. Amikor az ember kiskora óta ilyen sérelmekkel él, mint én, hogy eltörik a suliban az orrát azért, mert roma, nagyon nehéz ám türelmesnek lenni.
MN: Szerinted mit veszít azzal a társadalom, ha nem fogadja be a romákat?
FF: Ugyanazt, amit a magyarokkal, ha elköltöznek az országból.
