Film

Választhatja-e a békés életet az, akinek múltja vérben ázik?

Jacques Audiard: Testvérlövészek

  • Szabó Ádám
  • 2019. május 19.

Mikrofilm

Ha egy western főhőseit Sisters testvéreknek hívják, az már önmagában árulkodó, de ugyanilyen sokatmondó, ha azt a bizonyos westernt egy francia rendező jegyzi, akinek legkedveltebb témái a bűn és az emberség mibenléte, s ez pedig az első kiruccanása Hollywoodba.

A fentiek közül ugyanis már egy is elég ahhoz, hogy a Testvérlövészekre olyan címkéket ragasszanak, mint anti-, revizionista vagy kritikus western. Magyarul ne várjunk bátor vadnyugati hősöket, izgalmas pisztolypárbajokat és tesztoszteronszagú naplementébe lovaglást.

Az alapul szolgáló, 2011-es Patrick deWitt-regény könnyed kis posztmodern ponyva, amelyben a kanadai író fityiszt mutat déli szomszédainak, bebizonyítva, hogy ez az egész westernmítosz, amire az Egyesült Államok épült, legalább olyan blőd, mint a heroikusnak ábrázolt vadnyugati banditák, akik nem voltak többek, mint iszákos csirkefogók.

A regény folyamatosan az olvasói elvárásokkal játszik: teljesen váratlan, őrült fordulatokat tesz, hogy aztán olyan, látszólag lényegtelen dolgoknál időzzön el, mint egy örömlány vélt vagy valós szeretete, a kedvenc ló betegsége vagy a forradalmi újdonságnak számító fogkefe. Közben pedig soha nem lehetünk biztosak benne, hogy DeWitt valóban akar-e mondani is valamit, vagy csak főhőséhez hasonlóan esetlenül moralizál – netalántán paródiát ír. És épp ez benne a szórakoztató.

John C. Reilly, Joaquin Phoenix (Testvérlövészek)

John C. Reilly, Joaquin Phoenix (Testvérlövészek)

Fotó: UIP-Duna Film

Jacques Audiard-t viszont egyáltalán nem érdekelte DeWitt humoros incselkedése – minden bizonnyal a magyar kiadás fülszövegét sem olvasta, amely úgy próbálja eladni a könyvet a „Rejtő Jenő vadnyugaton” szlogennel, mintha Rejtő amúgy nem művelte volna ezt a műfajt is profin. A Testvérlövészek filmváltozatából szinte teljesen hiányzik a humor, ami azért hat furcsán, mert a cselekmény meglehetősen pontosan követi a könyvet; ez a fajta hullámvasút azonban egészen más színezetet kap, ha nem őrült száguldásként, hanem komoly fejvadászsztoriként nézzük.

A Sisters fivérek ugyanis azt a feladatot kapják a rejtélyes Kapitánytól, hogy eredjenek egy feltaláló nyomába. A vezér egyik embere, Morris már meg is találta az illetőt, ő azonban csak felderítő, nem olyan profi gyilkos, mint Sistersék, így aztán a testvérek felkerekednek, hogy elvégezzék a piszkos munkát.

A rendező a hősök megrajzolásakor inkább a színészei­ben bízott, mint a regényben – az eredetiben Charlie iszákos és féktelenül erőszakos gyilkos, míg Eli naiv gondolkodásra hajlamos, érzékeny szerencsétlen. Ezzel szemben a filmben alig különböznek egymástól; Joaquin
Phoenix és főképp a nagy korszakát élő John C. Reilly viszont nemcsak megtöltik élettel a papírvékony figurákat, de megkérdőjelezhető tetteik ellenére még meg is szerettetik magukat.

Testvérlövészek

Testvérlövészek

Fotó: UIP-Duna Film

Kár, hogy így nemcsak lapossá és néhol unalmassá válik a film, de elég semmitmondóvá is; semmi pláne, és főleg semmi forradalmi nincs abban, hogy két koszos, de szimpatikus figura hánykolódik az amerikai prérin.

Amikor Sistersék ráakadnak célpontjukra, kénytelenek választani, beteljesítsék-e küldetésüket, vagy Morrishoz hasonlóan tegyék le a fegyvert, és álljanak a feltaláló, nevezett Warm oldalára. Audiard-t a történet ezen aspektusa izgatta a legjobban: megtörhető-e az erőszak köre, választhatja-e a békés életet az, akinek múltja vérben ázik?

Az eredeti regény van annyira szellős, hogy abból lényegében bármi kihozható – a rendező azonban a legkézenfekvőbb értelmezés mellett tette le a voksát. Warm mágikus, az aranymosást megkönnyítő találmánya felcsillantja a reményt a szereplők számára, hogy otthagyhatják eddigi életüket. Morris a feltalálóval együtt egy mesebeli, demokratikus falansztertársadalmat akar létrehozni; Eli visszavonulna és szatócsboltot nyitna, míg Charlie leszámolna a főnökkel, hogy átvegye szerepét.

Álmaik kergetése közben egyikük sem veszi észre, hogy környezetüket és saját magukat is tönkreteszik – vagy­is az őrült aranyhajsza nem sokkal jobb vagy biztonságosabb, mint a geng­sz­terélet, amit addig folytattak. És tessék, már meg is érkeztünk a csalóka Amerikai Álomhoz, na meg a társadalomhoz, az ugyanis pont erre, na meg egymás eltaposására épül.

Bár az üzenet közhelyes, a Testvérlövészekbe a remek alakítások mellett jutottak hatásos, hadd ne mondjuk, érzékeny jelenetek – ironikus módon ezek pont azok az idilli képsorok, amelyekből DeWitt regénye a legnagyobb kedvvel űzött gúnyt.

A hagyományos westerntoposzok közül a film többet is idézőjelbe rak, nincs például valódi fegyveres csata, vagy legalábbis nem látunk belőle semmit; az egyik főszereplő azért könyörög az örömlánynak, hogy beszéljen vele kedvesen, a másik pedig épp férfiasságát veszti el a cselekmény tetőpontján, az egyébként szintén nem egy izgalmas párbaj, hanem egy éjszakai aranymosás.

Ezek az epizódok viszont elvesznek a közhelyes jelenetek közepette, amelyek során a rendező a könyv lehető legtöbb részét igyekezett belezsúfolni a filmbe. Miközben pont a lényeget hagyta ki belőle.

Forgalmazza a UIP–Duna Film

Neked ajánljuk

Mariupol elesett

  • narancs.hu

Az oroszok közlése szerint az Azovsztal acélmű védői megadták magukat. Közben Harkivban egy  kultúrházat ért bombatalálat.