"Az áldozatok nevei ne merüljenek feledésbe"

A holokauszt áldozatainak síremlékeit tisztító önkéntesekről és a botlatóköveket készítő Gunter Demnigről, emlékező családtagokról és az emlékezést segítőkről forgatott dokumentumfilmet Dobray György.

Budapesten különféle hátterű fiatalok és kevésbé fiatalok részvételével szerveztek tábort, a résztvevők egy zsidó temetőben tisztítják meg az elhanyagolt sírokat. Mindeközben a német képzőművész, Gunter Demnig botlatóköveket készít a holokauszt áldozatainak emlékére, erről szól Dobray György Kövek című dokumentumfilmje. 

Magyar Narancs: Miért épp erről forgatott?

Dobray György: Igazából nem én választottam, miről készítek filmet, a téma választott engem. Apám munkaszolgálatos volt, másfél éves koromban elvitték, eltűnt, később valamikor anyám kapott egy értesítést, hogy meghalt. Ez az ember életét végigkíséri. Lelkiismeret-furdalásom volt, miért nem néztem utána jobban, mi történt apámmal, miért nem faggattam anyámat vagy a rokonaimat, akik ismerték, milyen volt. Valamiért igyekeztem nem beszélni róla. Később gyávának, lustának éreztem magam emiatt.

Két évvel ezelőtt hallottam a Klubrádióban egy riportot Braun Verával, aki Németországban él, gyermekorvos, és arról mesélt, hogy amikor Magyarországon járt a nagynénjével, kimentek a Kozma utcai temetőbe, és azt tapasztalták, hogy nagyon sok sírt, emlékkövet megrongált az idő, belepte a por, a moha, a sár, ők is alig találták meg azt, akit kerestek. Akkor merült fel benne, hogy meg kellene oldani ezt a helyzetet, hogy legalább az áldozatok nevei olvashatóak legyenek. Mikor Vera visszament Németországba, felkereste a német evangélikus egyházat, és sikerült ahhoz támogatást szereznie, hogy egy csoport, aminek a tagjai már foglalkoztak hasonló renováló, értékmentő tevékenységgel, ide is eljöttek, és a zsidó temetőkben a holokauszt áldozatainak a síremlékeit, sírköveit tisztították meg.

Teljesen biztos voltam benne, hogy erről filmet kell csinálnom. Akkor hallottam azt is, hogy Gunter Demnig valamikor szintén Magyarországra jön. A botlatókövekkel bár egész másfajta módon, de ugyanúgy emléket állít a holokauszt áldozatainak. Az emlékezésnek ez a két módja nagyon is összefügg, hisz’ végtére is mind a két tevékenység arról szól, hogy az áldozatok nevei ne merüljenek feledésbe.

MN: A zsidó temetőkben végzett önkéntes munka alkalmával vallástól függetlenül nagyon sokféle hátterű ember, fiatalabbak és idősebbek találkoztak. Milyenek voltak ezek az alkalmi közösségek?

DGy: Először volt bennem egy prekoncepció, hogy jó lenne, ha nem csak németek, spanyolok, meg amerikaik vennének részt a sírfelújításban, hanem magyarok is. A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (MAZSIKE) meg is hirdetette a lehetőséget, de akkor egy magyar se jelentkezett az önkéntes munkára. Végül elkezdtünk forgatni azzal az operatőrrel, akinek életében ez volt az első komoly munkája, akkor találkoztam vele először. De szerencse, hogy összehozott az élet Kotsis Gergellyel, fantasztikusan tudtunk együtt dolgozni. Nem tudtam, hogy fognak a résztvevők a filmforgatáshoz viszonyulni. Az volt a lényeg, hogy teljes természetességgel magukat adják, ne görcsöljenek rá, ne csináljanak úgy, mintha a sírfelújítás óriási pátosszal járna, mert akkor a film nem lett volna valósághű. De hála Istennek, volt némi rutinjuk, mert máshol is végeztek már hasonló feladatot. Teljesen természetesek tudtak maradni, verbálisan és a cselekedeteikben is magukat adták. 90 százalékban fiatal emberek voltak, fiúk, lányok, akik együtt jöttek, vagy akkor ismerkedtek meg.

 

Dobray György

A film másik részében a botlatóköveknél megjelent, még élő családtagok nyíltan és mély érzelmekkel emlékeztek meg az elhunytakról. Ez nagyon megérintett, de nem szerettem volna, hogy az egész film szomorú hangulatú legyen. A sírokon dolgozó önkéntesek meg, mint ahogy az a filmből igyekezetem szerint kiderül, nyilván felfogták, bár kegyeletteljes dolgot tesznek, iszonyú precizitással próbálták meg a köveket megtisztítani, megmenteni az utókornak a neveket, mindeközben teljesen szabadon, mindenféle hétköznapi dologról, vidáman beszélgettek. Összekapcsolódott bennem ez a két motívum, bár két teljesen más dologról van szó, mégis összeillettek a hangulatok, a cselekedetek, és hát, közös a cél.

MN: A botlatókövek Európa-szerte ismert sajátos emlékművek. Mit gondol, megfelelő módon szolgálják az emlékezést?

DGy: Szerintem nagyon jó ötlet és nagyon megfelelő mód. Egy gesztus, nem is annyira az a fontos, hogy kiről-kiről minél több információt lehessen megtudni, mert sokszor tényleg alig lehet tudni valamit. De ahogy azt Gunter is elmondja, nagyon fontos, hogy szem előtt legyen ez a fajta emlékezés, olyan helyen, ahol nem lehet igazából megrongálni, senki érdekei nem tudnak ezek fölé helyezkedni. Az utcaterületek az önkormányzatokhoz tartoznak, a helyi hivatalok pedig nagyon segítőkésznek mutatkoztak az alatt az idő alatt is, míg Gunterrel forgattam: Hatvantól Székesfehérváron át Pápán keresztül Budapestig mindenhol maximálisan segítették, és nem csak azzal, hogy a helyet odaadták, de áramforrást és az egyéb szükséges kelléket is a rendelkezésére bocsátottak.

MN: Ezek a tevékenységek az emlékezet, az emlékezés fenntartását szolgálják. Civil kezdeményezésű gesztusok. Lát jó példát az állami emlékezetpolitika intézkedései közül?

DGy: Sok zsidó temetőt újítottak már fel államilag vagy zsidó közösségek által. De nyilván minden területen lenne mit tenni. Például az oktatás területén sosem lehet eleget beszélni a holokausztról, de az az igazság, hogy nem tudom pontosan, most milyen mélységig, milyen mennyiségben van jelen ez a különböző iskolákban. Az biztos, hogy nagyon fontos, hogy ez ne felejtődjön el. A következő munkám témája is hasonló lesz, a  roma holokausztról szeretnék rendhagyó filmet forgatni.