Az egyik pillanatban 14 éves bakfis, a másikban 100 éves öregasszony

  • - ts -
  • 2017. november 16.

Mikrofilm

Rochsart szereti a kamera: hatalmas fekete szemében ott az egész világ. A boldogság ígérete éppúgy, mint az örökké visszatérő fájdalom. Rochsar szép és okos, jól focizik, az év játékosa lett, jól tanul és ő még csak most tizennégy; egy kislány. Afganisztánból jött a családjával öt éve, a háború elől menekültek. Dániában szép minden, a csapattársak szeretik Rochsart, az iskola remek, élni is lehet valahogy, lehet virágokat ültetni, locsolni, mindenféle olyan dolgot csinálni, ami segíthet elfelejteni Afganisztán borzalmait. S erre Rochsarban igenis megvan a hajlandóság.

false

De el lehet-e felejteni Afganisztánt?

Emil Langballe kamerája a Várakozás című filmben szorgosan el is kíséri a lányt mindenhová, láthatjuk őt immár szokottnak mondható életszituációban, a pályán, az iskolában, ügyintézés közben, családja körében, s mert Rochsart annyira szereti a kamera, az egész olyan kicsit vagy egészen, mint egy játékfilm. Egy játékfilm egy felemelő és legalább ugyanannyira lehangoló küzdelemről, aminek a tétjével már az első kockától tisztában van a néző, amikor a kislány kimegy a focipályára, már pontosan tudható, mire megy ki itt a küzdelem. Dániára! Mit tesznek ezért a lányért, a családjáért a dán állam közelről is, távolról is okkal nagyra tartott mechanizmusai, s e mechanizmusok működtetői, hivatalok és hivatalnokok, ügyvédek és szomszédok, állam és társadalom. A dolog finoman szólva sem megy könnyen, öt év múltán is azért folyik a küzdelem, hogy maradhassanak az országban, immár legálisan. E küzdelemben pedig a 14 éves kislánynak az egész családjáért kell kiállni, rajta múlik szerettei élete – ő beszél dánul. Ez a történet arról szól, hogy valójában, hogy igazából mit is csinál a teher alatt az a pálma! Olyan biztos, hogy nő? És ha éppenséggel a teher nő? Adott esetben percről percre.

Hiszen a film bármelyik percében jöhet egy újabb és még újabb végzés, miszerint

15 napon belül tessék innen elhúzni.

false

Rochsart szereti a kamera: az egyik pillanatban 14 éves bakfis, a másikban 100 éves öregasszony, a következőben közvetlen környezete elismerését joggal kivívó hős, végül maga a reménység, s az elvesző remény. Rochsart szereti a kamera, de szereti-e Dánia és szereti-e a világ? S tud-e erre válaszolni egy egyórás, játékfilmnek látszó dokumentumfilm? Nos, tud, s ha ez a válasz nem teszi maradéktalanul boldoggá a nézőt, azért legkevésbé az alkotók hibáztathatók.

Várakozás, dán film, 2016, 59 perc, rendezte: Emil Langballe, vetítik: pénteken délután 6-kor a Toldiban, és vasárnap este háromnegyed nyolckor a Művészben.

Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet a Verzió Filmfesztivál ideje alatt is, mert mindennap új kritikával jelentkezünk.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.