Az élet nüanszainak krónikása most a 60-as évek Amerikájához írt szerelmes levelet

Mikrofilm

Richard Linklater új filmje, az Apollo-10 ½ – Űrkorszaki gyerekkor igazi boomer képeslap a kertvárosi Amerika fénykorának, amikor minden jobb és szebb volt.

„Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” – Neil Armstrong legendás mondatának idején, 1969 nyarán Richard Linklater épp 9 éves volt, és közel 600 millió emberhez hasonlóan a tévében követte az eseményeket. 

A rendező azóta egész karrierjét a mindennapi élet nüanszaira, a csodás feleslegességekre áldozta. Első nagyobb sikere, az 1990-es Henyék pont arról szól, amit a címe takar: egy csapat semmirekellő tiniről, akiket légyként követ a kamera, miközben lényegében semmit nem csinálnak –

ez a semmittevés azonban Linklater érzékeny tálalásában generációs életérzéssé nemesül.

Három évvel későbbi kultfilmjében, a Tökéletlen időkben nagyjából ugyanezt mutatja be, csak épp egy tinivígjáték köntösében. 1976 májusában az utolsó tanítási nap sok szempontból ugyanolyan, mint a többi – a stonerek szívnak, a lúzerek bosszankodnak, a csajozók csajoznak, az idősebbek pedig megleckéztetik a fiatalabbakat –, a film mégis úgy prezentálja a dolgokat, mintha a szereplők életének legfontosabb pillanatát láthatnánk. Minden idők egyik legjobb romantikus filmje, a később trilógiává érő Mielőtt felkel a nap két ember találkozásából kerekít nagyívű romantikus sztorit úgy, hogy közben végig a földön marad; a 6 Oscar-díjra jelölt, 12 éven át forgatott Sráckor pedig már-már egybemossa az átlagemberek életét megörökítő művészetet magával az élettel – miközben a szemünk előtt válik kisgyerekből felnőtt ember.

A rendező legújabb filmje, az Apollo-10 ½ – Űrkorszaki gyerekkor is ebbe a sorba illeszkedik: a mindennapi életet mutatja be a 60-as években egy átlagos srác szemszögén keresztül – csakhogy mintha a függetlenfilmes rendezőzseni helyett egy karosszékben trónoló idős bácsi emlékezne vissza az eseményekre. OK, Boomer – szól a The New York Times kritikájának címe, és nem hiába:

a film nem más, mint egy hatalmas nosztalgiatrip a régmúltba, amikor minden egyszerűbb, szebb és jobb volt.

Az Apollo 10 ½ ötlete még 2014-ben született meg a rendező fejében, de csak 2018-ban jelentette be, hogy ő maga rendezi a produkciót saját forgatókönyvéből. Eredetileg játékfilmet tervezett, végül azonban az animáció mellett döntött a formátum játékossága miatt. Mint egy interjúban elmondta, azt szerette volna, hogy a képek a memóriát idézzék: néhol meglepően éles és részletes, máskor fakuló, épp csak a hangulatot, és a körvonalakat idéző. A látvány tökéletesen illeszkedik ebbe a koncepcióba, nem véletlen, hogy ez talán a film legerősebb része.

A játékidő nagy részében édesen ragadós, nosztalgiába illő jeleneteket kapunk, máskor pedig szinte orrba vágnak a valóságos és életszagú, sőt, néha letaglózó animációk. A mozi Linklater két korábbi filmjéhez, a 2001-es Az élet nyomában és a 2006-os Kamera által homályosanhoz hasonlóan hibrid technológiával készült: a zöld háttér előtt játszó színészeket utólag animálták az ún. rotoscoping-technológiával; minden, a képernyőn látható dolgot pedig, amit nem fogtak meg vagy amivel nem léptek interakcióba, később, számítógéppel alkották meg.

Na de milyen volt felnőni a 60-as évek Amerikájában? A témában egy rakás klasszikus film született már, de egyik sem volt akkora tömény nosztalgiabomba, mint az Apollo 10 ½ – talán azért, mert a filmek többsége csak a cselekményét helyezte ebbe a korszakba, míg

Linklater mozijának nincs is klasszikus cselekménye – az magáról az életérzésről szól.

Amikor még maguk az orvosok hirdették a cigarettát, és az egészségről egészen más volt a gondolkodás mint most. Amikor a gyerekek reggeltől estig az utcán és a játszótéren lógtak társaikkal és úgy követték a szúnyogirtó kocsit, mint sirályok a halászhajót – és senkit sem zavart, hogy közben ideggázt lélegeznek be. Amikor a törések, ficamok és húzódások a gyerekkor hamisíthatatlan részei voltak. Amikor azon ment a veszekedés, kié is a távirányító – ugyanis az életritmust az szabta meg, mikor kezdődik a család kedvenc sorozata, és meddig tart a műsor.

Mindezek egyfajta esszéként, vagy a korhoz írt mozgóképes ódaként jelennek meg: az eredetiben Jack Black hangján megszólaló narrátor egymás után idézi fel a néha csak pár pillanatig, máskor percekig tartó emlékfoszlányokat. Mindez a világon semmi újat nem tartogat, hiszen tényleg mindegyiket ezerszer láthattuk már, a zseniális látványvilág és a megkapó hangulat miatt azonban a film mégse válik unalmassá. Feltéve ha vevők vagyunk az ilyesféle múltidézésre.

Mindezek köré a forgatókönyv egy, a 80-as évek ifjúsági filmjeit idéző kerettörténetet kanyarított. Eszerint a nevezetes Apollo-11 misszió előtt elindult egy szupertitkos küldetés is Apollo-10 ½ néven, melyen egy tervezési malőr miatt csak egy gyerek vehetett részt – ez főhősünk, azaz Linklater gyerekkori énje, akit a NASA nyári tábor címen kölcsönöz ki családjától, hogy fellője az űrbe.

A sztoriszál pont olyan megmosolyogtatóan bugyuta, mint ahogy hangzik, de szerencsére nem zavar sok vizet. Mintha egyfajta, a nosztalgiatripet elindító casus belli lenne, amit aztán a narrátor negyed óra után faképnél is hagy, hogy arra koncentráljon, miért is volt szép az élet a kertvárosi Amerika fénykorában. A holdra szállós anyag emellett azonban értelmezhető egyfajta, a film hangulatára jellemző bájos metaforaként is: főhősünk olyannyira sajátjának érzi a 60-as évek végének világát, hogy képzeletében nem Armstrong, hanem ő maga szállt le a Holdra. Az kétségtelen, hogy aki tanúja volt a pillanatnak, úgy érezte, maga is részese a történelemnek – a rendezőt például ilyen szerelmeslevelek készítésére ihlette.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk