A Harry Potter-sorozat mellett kissé háttérbe szorult annak idején Philip Pullman sötét és merész trilógiája (Északi fény, A titokzatos kés, A borostyán látcső), amelyben körmönfont, látványos világépítésben bújik meg az intézményes vallás kritikája, a tudomány és a hit szembenállása, a párhuzamos univerzumok létének és Isten halálának kérdése. 2007-ben Chris Weitz már nekiveselkedett egy kiábrándító filmadaptációnak Az arany iránytű címmel – 12 évet kellett várnunk, amíg a BBC és az HBO újra hozzá mert nyúlni a gazdag alapanyaghoz.
A sorozat igyekszik követni a szerző narratív logikáját: beleveti a nézőt a látványos steampunkaromájú alternatív univerzumba, ahol magának kell megtanulnia a világ működését sűrű ellipszisek és elejtett félszavak közepette. Bár nyolc epizódban bőven lenne idő kibontakoztatni a sűrű szövésű cselekményt, a széria mégis hamar felfedi a titkokat. A tekintélyes költségvetésből szemkápráztatóra hizlalt látványvilág erősen hordozza a Trónok harca- és a Harry Potter-adaptációk nyomait.
A sorozat írója, Jack Thorne jó érzékkel azonosítja Pullman világának sarokköveit, s elbeszélői figyelmét a szereplők lélekállatainak, a mese mögött bujkáló sötét szexualitásnak és a társadalmi-politikai áthallásoknak szenteli, de röhejesen romantizált romaábrázolását nem sikerül a mai időkhöz igazítania. A főszereplő Dafne Keen kissé küzd a zord Lyra figurájának súlya alatt, a felnőtt szereplők viszont kiválóan teljesítenek (James McAvoy macsó hűvösségével, Ruth Wilson pedig fenyegető erotikájával hódít).
Elérhető az HBO-n
