Születési komplikáció, fejlődési rendellenesség vagy fizikai, lelki traumák következtében sérült, ezért az átlagostól eltérő mentális adottságú emberek (akiket a köznyelv pejoratív pontatlansággal értelmi fogyatékosoknak nevez) ritkán hősei komolyan vehető filmeknek. Könnyen adódnak a viselkedési furcsaságokat, a gondolkodás zsákutcáit, a túlzottan nyílt kommunikációt kipécéző alpári poénok, és persze szánalmat ébreszteni is könnyű irántuk, könnyeket morzsolva sajnálkozni, hogy milyen rossz ezeknek. Hogy ezek mi is lehetnénk, hogy a határ milyen közel, voltaképpen bennünk, magunkban van – alig van, aki ezt végig meri gondolni. Ez az odahaza hatalmas sikernek örvendő spanyol vígjáték legalább kísérletet tesz rá. Valóban fogyatékossággal élő szereplői kedvesen végigviccelik a filmet, amely nem is az ő megváltástörténetük, hanem seggfej kosárlabdaedzőjüké.
Már ezért is kár a kliséözönért. A világtól elvonult vagy onnan kitaszított Mester (sakkozó, sztárséf, edző stb.) csodát tesz a végeken (nyomortanyán, Alsóhátsópusztán, intézetben stb.), és megnyeret valami versenyt a deviánsokkal, ápoltakkal, testi-lelki sérültekkel, akik közt mindig van egy a plebsz közé leereszkedő celeb csiszolói beavatkozására váró gyémánt – nos, ez a szcenárió maga a többszörösen lerágott, hártyavékonyra szopogatott csont. A politikailag igyekvően korrekt tanmesét a filmen belüli párbeszédek és érzelmi reakciók itt újra és újra értelmezik is. Pedig jobb lenne, ha a himnikus fináléban a közönség érzékenyülne el, s nem a szereplők.
Forgalmazza a Cirko Film
