Amikor 1999-ben bemutatták A csaj nem jár egyedül című tinivígjátékot, Addison Rae még meg sem született. Ma ő a tinik és még fiatalabbak elsőszámú social media platformjának, a TikToknak az egyik legnagyobb sztárja: több mint 83 millió rajongóval a harmadik legkövetettebb személy a világon. Egyben ő az, akinek nemcsak át kellene hidalnia az eredeti film és a Netflix-remake közötti generációs szakadékot, de neki kellene igazolnia azt is, hogy A srác nem jár egyedülhöz hasonló, nemcserés kvázi-reboot/remake-eknek egyáltalán van létjogosultságuk.
Egyszerre ötletes és végtelenül ironikus, ahogy a Netflix a TikTok erejével igyekszik megnyerni a fiatal nézőket legújabb filmjéhez – azzal a platformmal, melynek legsikeresebb szereplői az esetek többségében nem tesznek mást, mint hogy egy már létező dalra tátognak vagy táncolnak. Azaz úgy aratják le a babérokat, hogy valódi alkotás nélkül használják fel más szerzők produktumát, a sikerüket pedig szinte kizárólag az szavatolja, hogy mindeközben jól néznek ki – Rae is nagyjából ezzel lett híres.
A srác nem jár egyedül pedig pontosan ugyanezt csinálja:
egy korábbi filmen élősködve, a romantikus komédiák ezeréves sablonjait forgatja újra, egyetlen truvája pedig hogy főhősnője egy csinos és népszerű tiktokker.
Minden, az eredetihez képest bevezetett változást kizárólag a társadalmi elvárások indokolnak, ezeknek a kielégítésében a Netflix pedig eddig is már-már paródiaszerűen az élen járt.
Örökségfilmek – így hívják azokat az elmúlt pár évben divatba jött mozikat, amelyek egy néhány évtizeddel ezelőtti sikert próbálnak folytatni, esetleg újrakezdeni, felmutatva az eredeti jól ismert arcait vagy pillanatait, de az új, fiatalabb szereplőkkel immár annak a korosztálynak is igyekszenek eladni a produktumot, akiknek maximum a szülei emlékeznek a korábbi klasszikusra. Ilyen a Harrison Fordot is felvonultató, ám a főszerepben már Ryan Goslingot bevető Szárnyas fejvadász 2049; az új gárdával támadó, ám régi arcokat, lézerkardokat és John Williams jól ismert dallamait is tartalmazó legújabb Star Wars-trilógia; az egészen hasonló elvek mentén működő Jurassic World-filmek; vagy épp a Rocky-sorozatot újraindító Creed-franchise.
A srác nem jár egyedül is ebben a ligában játszik: a cím mellett a sztori is a ’99-es filmet idézi; ha trendibb, diszkósított változatban is, de felcsendül benne a Sixpence None The Richer jól ismert slágere, valamint feltűnik az eredeti két kulcsszereplője is. Az egykor a női főszerepet játszó Rachel Leigh Cook beszédes módon ezúttal a főhősnő édesanyját alakítja, míg Matthew Lillard, aki annak idején bunkó valóságshow-sztárt játszott, ezúttal már a középiskola nem kevésbé ripacs igazgatója.
A csaj nem jár egyedült 1999-ben épp a nagy tinikomédia-láz, vagyis az „amerikapite-korszak” idején mutatták be. Míg John Hughes tinédzserei (Nulladik óra, Meglógtam a Ferrarival, Tizenhat szál gyertya) a 80-as években még a felnövés nehézségeivel és saját érzelmeikkel viaskodtak – a műfajtörténet mindezt a tradicionális értékekhez való visszatérést új románcnak, vagy a románc megerősödésének nevezi – addig a 90-es években ezzel ellentétes folyamat ment végbe. Ez a groteszk és ambivalens ciklusa, amikor a filmek már bátran megkérdőjelezték az évtizedes romantikus hagyományokat.
Jellemzően két eszközzel éltek: polgárpukkasztó túlzásokkal (lásd böfögős-fingós viccek, avagy a Keresd a nőt! kreatív hajzselé-használata), vagy különböző eszközökkel az egész, a vásznon látható romantikus kapcsolatot tették idézőjelbe – mindkettő célja az volt, hogy jelezzék: immár nem akarnak erkölcsi iránymutatást adni, céljuk pusztán a szórakoztatás.
A korszak tinifilmjei pontosan ilyenek: egyszerre maximalizálják az altesti poénok és ciki szexuális helyzetek számát (az Amerikai pite-sorozatnak egyenesen védjegyévé vált mindez), miközben a testnedv-viccek alatt a sztori általában meglehetősen konzervatív, sőt, már-már klisés maradt. A pitét magáévá tevő Jim a külföldi cserediák helyett a visszafogottabb szexualitást, de nagyobb érzelmi biztonságot jelentő zenetáboros lányt választja – A csaj nem jár egyedül főszereplője pedig felrúgja a haverjaival kötött fogadást újdonsült barátnője kedvéért. Hasonló tendencia figyelhető meg a korszak többi, mára klasszikussá nemesedett tinifilmjében: a Cool Túrában, a 10 dolog, amit utálok benned-ben, vagy épp a Bambanőben.
Ez persze nem is csoda, miután ezek a filmek vastagon merítettek a klasszikus romantikus történetekből, vagy aktualizálni próbálták azokat, A csaj nem jár egyedül pedig egyenesen egy Pygmalion/My Fair Lady-koppintás/újraértelmezés.
Ma már szinte minden, 90-es évekbeli dolgot jótékony nosztalgia takar, így jártak az Amerikai pite-korszak filmjei is. Csakhogy a MeeToo, a TimesUp és a hasonló mozgalmak korában ilyen filmeket napjainkban képtelenség lenne leforgatni – részben épp ez a „régen minden jobb/szebb/szabadabb volt”-érzés ragyogja be arannyal A srác nem jár egyedül-t is.
A Netflix azonban nem elégedett meg annyival, hogy pusztán felcserélte a főszereplő nemét – a hasonló próbálkozások (Mi kell a férfinak?; Szellemirtók; Ocean’s 8 – Az évszázad átverése) eddig ugyanis rendre kudarcba fulladtak. A srác nem jár egyedül nemcsak a mai, okostelefonok és social media-uralta világba helyezte át a sztorit, de szinte teljesen megfosztotta azt a szexualitástól – pedig mint fentebb láthattuk, nem véletlenül nevezték a 90-es évekbeli tinédzsermozikat más néven "szüzességelvesztős tinifilmeknek".
Míg az eredetiben a Freddie Prinze Jr. és barátai fogadás keretében egyfajta szexuális trófeát kreáltak a rút kiskacsából hattyúvá változó Rachel Leigh Cook karakteréből, ezúttal a fogadás tétje tényleg pusztán a népszerűség. A sztori szerint Padgett (Addison Rae) tipikus, üres üzeneteket hirdető influenszer, akinek követői rohamosan fogyni kezdenek mikor kiderül, hogy popkarriert dédelgető pasija megcsalja, ő pedig kifakad a rajongói előtt. A barátaival fogadást köt, hogy képes egy hasonlóan menő pasit kreálni a suli legnagyobb lúzeréből, aki ezúttal a népszerűséget megvető Cameron (a Cobra Kai-ból ismert Tanner Buchanan) – az ő lúzersége nagyjából kimerül abban, hogy hosszú hajat, kockás inget és butatelefont hord. Padgett számára azonban egyéb tétje is van a fogadásnak: ha nem szerzi vissza követőit, és ezzel szponzorait is, ugrik a főiskolai tandíja.
Ezzel a fordulattal ugyan sikerül némi érzelmi tőkét állítani a főhősnő mögé, a film legnagyobb problémája viszont ettől függetlenül megmaradt: egyik szereplőt sem tudjuk sem igazán kedvelni, sem igazán utálni.
A srác nem jár egyedül ugyanis pont olyan, mint az a social media által vezérelt világ, amit bemutat: mindenki fényesre polírozott és patikamérlegen kimért,
és ha valaki esetleg mégis megmutatja kevésbé csillogó oldalát, jellemzően azt is egy évfolyamtársai előtt tartott, giccsesen hamiskás prezentációval teszi, amely során egy pattanásos fényképpel illusztrálva bemutatja, hogy ő is ugyanolyan hétköznapi ember, mint mások.
Mindegy, mit gondolunk a TikTokról, az Instagramról és az általuk generált népszerűségről, legyinteni nem érdemes rá, ugyanis egy teljes generációt meghatározó jelenségről van szó. A srác nem jár egyedül azonban mindezt csak felhasználja, hogy látszólag aktuálissá tegye sztoriját, de valójában semmit nem mond róla.
Pedig Mark Waters rendező többször bemutatta már, hogy maró gúny nélkül, tudatos kikacsintásokkal és bájos csipkelődéssel, szórakoztató módon is be lehet mutatni ennek a korosztálynak a világát: ilyen volt a Nem férek a bőrödbe, és még inkább a műfaj egyik legkedveltebb darabja, a Bajos csajok. De nem is kell ilyen messzire mennünk: az elmúlt pár évben maga a Netflix épített meggyőző romkom- és tinikomédia-felhozatalt. Ennek legjobb darabjai (A fiúknak, akiket valaha szerettem-trilógia; Tökéletes pasi) a 80-as évek ártatlan romkomjait idéző, bájos és ártalmatlan filmek visszatérő színészekkel és bájos hangvétellel, melyekben a hangsúly a szex helyett a szerelmen van. Ebbe a sorba igyekezett beállni A srác nem jár egyedül is, ám
egyszerűen túl lapos ahhoz, hogy jól szórakozzunk rajta, így bájos helyett hamar bugyutává válik.
Az persze alapvetően nem baj, hogy a Netflix igyekszik egy korábbi klasszikust a mai fiatalok számára is vonzó módon remake-elni, még ha az "eredeti" is csak egyféle reboot volt. Még azzal sincs probléma, hogy mindezt a jelenleg uralkodó divat szerint férfi helyett női főszereplővel teszi, miközben a háttérben egy leszbikus romantikus kapcsolat is kibontakozik. Sőt, ahogy a filmről megjelent kevés dicsérő kritika egyike megjegyzi, A srác nem jár egyedül két főszereplője közötti szerelem sokkal hihetőbb, mint az, amit az eredetiben láthattunk, ezúttal ugyanis a főhősök sokkal több időt töltenek el együtt a vásznon.
A remake-et nézve azonban minden hibája és szexizmusa ellenére is csak sokkal jobban felértékeljük a ’99-es filmet, annak kevésbé kimért, de működő poénjait vagy épp szabadosabb hangulatait. Emlékezzünk rá: abban a filmben Matthew Lillard valóságshow-hőse volt az a görbe tükör, ami megmutatta, mit tesz az emberrel, ha ez a fajta népszerűségverseny nem ér véget a gimnázium kerítésénél.
A remake bebizonyítja: pontosan ilyen irányban változott a világ.
Néhány évtizeddel ezelőtt ugyanis a vásznon látható tinédzserek legnagyobb problémáját az jelentette, hogy mikrokozmoszukban elfogadják őket – az Amerikai pite és társaik pedig épp ebben voltak erősek: kiválóan mutatták be a középiskolák sztereotip környezetét, ahol egy világ múlhat azon, meddig feszít még valakit szüzessége, vagy melyik asztalhoz üljön le a menzán. Ma, amikor a tinédzserek okostelefonjukkal egy egész univerzumot hordoznak a zsebükben, egyre kevésbé számít, mit gondol róluk a mellettük ülő – nekik ugyanis már az internet teljes népére kell jó benyomást tenniük. Mindebből a növekvő kínból A srác nem jár egyedülben csak a csillogó, hamis felszín látszik.
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
