Lassúak vagy gyorsak?
Ez a zombifilmek legnagyobb kérdése, a Black Summer első évadában pedig különösen sokat számít a dolog: a nyolc epizód legnagyobb részében ugyanis a szereplők hol a nyílt utcán futnak az élőhalottak elől, hol elhagyatott épületekben ijedeznek a hörgő hangeffektektől.
A sorozat nem sokat teketóriázik, a történetre és a figurákra sem fecsérli az időt. Hogy minek is köszönhetjük a holtak eljövetelét, azzal a Black Summer ugyanúgy nem foglalkozik, mint azzal, hogyan is terjed a zombi-kór: van, aki attól változik át, hogy megharapták, másnak elég, ha elüti az autó vagy lelövik. Szintén nem tudjuk, hogy lehet irtani az ellent: a fejlövés látszólag működik, de hiába püfölik a koponyát, nem pukkad szét lufiként a legelső érintésre.
| ||
A sorozat nem csak ennyiben rendhagyó: fél tucat szereplőt felvonultat, ám egy pillanatig sem személyeskedik velük.
Nincs szerelmi szál, jellemfejlődés vagy dráma, csak a túlélés számít.
Az első rész egy anyával indít, akinek férje odavész, kislányától pedig elszakították – de aztán ez a motiváció is feledésbe merül.
A Black Summer azzal igyekszik újítani a csontig rágott műfajon, hogy kézi kamerás felvételeivel kizárólag az akcióra koncentrál; szemmel láthatóan nincs pénz az igazi hatáskeltésre. Ezért legtöbbször mindössze két zombi jelenti a veszélyt, az apokalipszisről pedig csak az üres terek árulkodnak, amelyek legalább olyan unalmasak, mint a lecsupaszított üldözési jelenetek. Valódi, nagyszabású akciójelenet csak az utolsó részben akad – ami pont fele olyan hosszú, mint a többi.
Elérhető a Netflixen
