A Tuza-Ritter Bernadett filmrendezővel készült interjú a Magyar Narancs április 25-i nyomtatott számában jelent meg először. Ezúttal online teljes terjedelmében újraközöljük.
Magyar Narancs: Hogy ismerted meg Maris munkaadóját, fogvatartóját? Nem tudom, mi a jó kifejezés a státusára.
Tuza-Ritter Bernadett: Szűkszavúan beszélhetek csak Etáról, mert az volt a forgatási megállapodás, hogy garantálom az anonimitását. Véletlenül találkoztam vele más ügyből kifolyólag. Láttam, hogy vannak szolgálói, és Marisban megragadott valami. Később, mikor a Színház- és Filmművészeti Egyetemre felvételiztem rendező szakra, az volt a feladat, hogy egy ember egy napját csináljuk meg öt percben. Akkor hívtam fel Etát, hogy forgathatnék-e Marissal pár napot. Közben fokozatosan derültek ki részletek a helyzetéről. Aztán úgy gondoltam, maradnék még, hogy forgassak vele.
MN: Mennyi idő telt el az iskolai feladat és az első találkozás között?
TRB: Néhány év. Nem tudtam semmit a helyzetéről, csak a közte és Eta közötti alá-fölé rendeltségi viszonyt érzékeltem. Igazából Maris arca izgatott nagyon. Tudtam, hogy ötven év körüli, de sokkal idősebbnek tűnt. Olyan filmet akartam csinálni egy ember egy napjáról, hogy csak egy arcra fókuszálok.
MN: Mikor és hogyan lett világos, hogy Eta úgynevezett szolgálói nagyon kiszolgáltatott helyzetben vannak?
TRB: Arról szereztem tudomást először, hogy azt a pénzt, amit Maris máshol keres, le kell adnia, így az is nyilvánvalóvá vált, hogy Eta nem fizet neki a munkájáért. Nehezen eldönthető helyzet volt, miért mi jár cserébe, mert ahogy Eta maga is magyarázza a filmben: szállást meg enni adott neki. Maris sem azzal indított, hogy meg akar szökni. Nem volt egyértelmű, hogy mi történik. A súlyosabb dolgok meg csak sokkal később derültek ki, mert az ilyen helyzetben lévő emberek általában szégyellik, ami velük történik, nem bíznak senkiben.
MN: Miután megvolt az iskolai feladat, miért engedte Eta, hogy folytasd a forgatást?
TRB: Sokat dolgoztam a házon kívül, ami elvileg őt nem érintette, annyiban meg mégis, hogy mindig be kellett számolnom róla, ha Marissal forgattam vagy találkoztam. Eközben egyre több mindent tudtam meg. Folytatni akartam a munkát, ezért pénzt ajánlottam neki. Tudtam, hogy ez a kulcsa annak, hogy Maris közelében maradhassak. Eta is szereplője a filmnek, volt köztünk egy szereplői megállapodás, illetve egy együttműködés, mert a háza lényegében forgatási helyszín volt, ez adta a hivatkozási alapot.
MN: Könnyen belement az alkuba?
TRB: Viszonylag könnyen. Garantáltam, hogy nem mutatom meg az arcát, de ez volt az eredeti koncepcióm is.
MN: Mennyi pénzt fizettél neki?
TRB: Olyan 350 ezer forintot összesen.
MN: A filmből kiderül, hogy ennek a nőnek nemcsak Maris volt a szolgálója, hanem egy Peti nevű férfi is. Róla vagy a köztük lévő viszonyról mit lehet tudni?
TRB: Nem tudok róla sokat. Soha nem volt vele olyan beszélgetésem, kapcsolatom, mint Marissal. Így nem tudom megítélni a helyzetét. Ezek az emberek nem voltak bezárva. Meg voltak félemlítve, adott volt egy erőviszony, komoly pszichés és fizikai függőség, amiben éltek.
| ||
Biztos sok nézőben felmerül, hogy ő „már biztos rég kilépett volna ebből a szituációból”, pedig igazából még egy munkahelyváltásra is nehezen szánjuk rá magunkat. Ez egy kiszolgáltatott és magányos helyzet, nem szabad elbagatellizálni. De van egy olyan aspektusa is ezeknek a kapcsolatoknak, hogy vannak emberek, akik szívesebben tartoznak valahová, mintsem hogy egyedül legyenek.
MN: Volt reális kiút számukra?
TRB: Ha bántották őket, biztosak lehettek benne, hogy akkor is bántani fogják őket, ha elmennek, mert rájuk találnak. Lényegében csak az utcán találtak volna szállást, mert nem volt semmijük és senkijük, az pedig nem biztonságos… Ezeknek az embereknek a nullával egyenlő lehetőségeik voltak az életben, és nem tudták, kihez fordulhatnának, hogy változtassanak az életükön. Ezeket az embereket nem éri el még a segítség híre sem.
MN: A film története a barátságotokra épül.
TRB: Igen, de az fontos, hogy nem tettem semmit, nem adtam Marisnak munkát, szállást, soha egyszer nem mondtam neki, hogy szökjön meg, csak meghallgattam, és képviseltem egy olyan értékrendet, amiben egy átlagember él, mert ezek az emberek burokban élnek. Lelki támogatást nyújtottam. És két dolgot ajánlottam fel, hogy használhatja a telefonomat, és ha bármit szeretne az interneten keresni, abban segítek.
MN: Mivel lehetett Marist sakkban tartani?
TRB: Azt meséli el a film, mik azok az apró dolgok, amikből manipuláció útján a függőségi viszony kialakul. Nem emelnék ki egy-egy tényezőt. Kialakul egy olyan pszichés kötődés, amelyben még az áldozat maga sem ismeri fel, hogy kihasználják. Tudja, de nem biztos, hogy érzi, hogy nem normális napi 17 órát dolgozni, hogy talán neki is járna egy szoba, szabadnap, vagy evidens lenne, hogy leülhet az asztalhoz enni. Ha sokat mondják, hogy nem érsz semmit, előbb-utóbb majdnem mindenki elhiszi.
MN: Milyen etikai szempontokat kellett szem előtt tartanod a filmezés során?
TRB: Ez egy kreatív dokumentumfilm, ami fikciós eszközökkel építkezik. Teljesen igaz történet, de soha nem látsz olyasmit, hogy pl. átadja a fizetését vagy hogy megverik. Igyekeztem klasszikus filmes dramaturgia szerint történetközpontú filmet csinálni, olyan filmnyelvvel, amelynek van művészi értéke is. De nagyon fontos volt, hogy emberileg legyek jelen elsősorban. Sokszor leraktam a kamerát. Például amikor Maris sírt, nem az arcát vettem, mert nem akartam tolakodó lenni. Voltak helyzetek, főleg a szökés alatt, amikor neki arra volt szüksége, hogy emberként legyek jelen, és ne tartsak az arcom elé kamerát. Kértem is, hogy ha bármikor zavarja a kamera, szóljon.
MN: Mekkora felelősség a barátjává válni?
TRB: Óriási felelősség volt, de már onnantól kezdve, hogy tudomást szereztem a helyzetéről. Adta magát a kérdés, mit csináljak: szemet hunyjak afölött, amit megtudtam, elmenjek a rendőrségre, vagy csináljak egy filmet úgy, hogy megpróbálok segíteni Marisnak meg másoknak is. Nem volt kérdés, hogy maradok. Bár nem tudtam, ugye, mi lesz a történet vége. Volt, hogy szüneteket tartottam, akár több hónapra is, de ennek ellenére addig vele tudtam maradni, amíg meghozta a döntését. Nem a bűnösökkel foglalkoztam. Arra akartam felhívni a figyelmet, hogy 36 ezer ember él így Magyarországon, akiknek ma is segítségre van szükségük.
