Sok szempontból kockázatos egy harmincéves film újrafeldolgozása – pláne, ha az eredeti egy Stephen King-adaptáció volt, az ünnepelt rémíró személyes (forgatókönyvírói és színészi) közreműködésével. A várakozások nyomán óhatatlanul is beindul a sokirányú komparativisztika: melyik rész, színész, jelenet, motívum és görcsös összerándulásra, felugrásra késztető jelenet (jump scare) volt a jobb egyik vagy másik adaptációban, vajon aljasul kiforgatták, „elrontották” az eredeti, 1989-es Mary Lambert-féle filmet az új mozi rendezői, esetleg elásták a régit a filmbéli kedvencek temetőjében, és ez jött vissza helyette (ahogy egy komment szemléletesen és szenvedélyesen fogalmazta)?
Mindebből annyi igaz, hogy Kevin Kölsch és Denis Widmyer ígéretes, korábban több saját mozival (így az atmoszferikus, bár nem hibátlan Tiszta tekintettel) jelentkező rendezőpárosa maga biztosan csapdába került. Mindenképpen újra szerettek volna mesélni egy szinte már folklórrá nemesült történetet, és közben talán mondani valami érvényeset életről, halálról, végzetről, az elengedés lehetetlenségéről, no meg a valóság és rémálom közötti határok fokozatos elmosódásáról. Igyekezetük érezhető, törekvésük rokonszenves, de nagyjából halálra ítélt és a kettős szorítás nyomán előbuggyanó abszurdan véres vég inkább Roald Dahlt idézi, mint Kinget, de azért ennyi kaszabolás után még ez a csöppnyi fekete humor is értékelendő.
| ||
A Maine-be költöző kis család (orvos apuka, családi múltjától gyötört anyuka, érzékeny kislány, csöppnyi kisfiú, no meg a filmben nagy nyomatékkal szereplő macskájuk) gyorsan szembesül azzal, hogy különleges helyre sikerült költözniük: a házhoz tartozó birtokon (néhai indián területen) megbújó kultikus helyről
bizony visszatérnek az odatemetett halottak,
csak éppen egy kicsit rosszabb formában és kevesebb szeretettel a szívükben. Mielőtt a saját maguk Frankensteinjeivé torzuló családtagok groteszk kalandjaivá fordulna minden, előbb még az elengedni képtelen túlságos szeretet önmaga ellen fordulásáról meg a halál el nem fogadásáról szólna a történet, tehetséges és itt is jól játszó felnőtt és gyermekszínészek alakításában, de aztán a démoni erők beszippantják őket, minket meg az egész filmet is.
Az atmoszféra tényleg félelmetes, és amikor a feszültség már alig elviselhető, szinte megváltásként hat a vérfürdő: változatosan kaszabolnak (némelykor szigorúan visszautalva az eredetire) és az ugráltatás-beszaratás mint kötelező C elem is rendben van.
A rendezőpáros persze többször is alapoz azok előzetes tudására, akik látták az eredeti mozit, és direkt fordít párat a történet csavarján, így hazudtolva meg a várakozásokat, de nem kell félni, így is mindenki sorra kerül. A szórakoztató faktorról gondoskodik még szekérderéknyi ironikusan kezelt, bár némileg öncélú filmes idézet, amelyek Kubrick Ragyogásától szinte a Hegylakóig ölelik át a filmtörténetet. Meglehet, az alkotók számára e remake kivitelezése valamiféle rögeszme lehetett, de most már ideje elengedni a szegény holtat és elővenni egy saját ötletet.
Forgalmazza a UIP–Duna Film
