A Nápoly latin nevét viselő szirén, Parthenopé szépsége nem ismer gátlásokat, zavarba ejt amerikai írót (Gary Oldman), kéjenc püspököt, kiégett színésznőt, dohos arisztokratákat éppúgy, mint zárkózott antropológusprofesszort (Silvio Orlando), aki megmutatja neki legféltettebb titkát. A csábításból és fájdalomból szőtt mesét a 27 esztendős moziújonc, viszi a vállán.
magyarnarancs.hu: Kicsoda valójában Parthenopé? Érdemes azon gondolkodni, hogy mennyi benne a metafora és mennyi a hús-vér valóság?
CDP: Parthenopé a smink, a haj, az arc, a rendező tekintete, az összes stábtag, aki lehetővé tette, hogy életre keljen. Persze az én munkám is ott van benne amellett, hogy Paolo Sorrentino teremtménye. Velem sikerült megértetnie azt, hogy a fiatalság, az eltűnt idő nem veszett el, ott él bennünk. Különféle nézői interpretációval találkoztam, azt hiszem, mindegyik érvényes tud lenni. Van aki a fiatalság, az elveszett idő metaforáját látja benne, más Nápoly „ aranyát”, vagy egyfajta művészeszmény idealizálását, megint más egy konkrét nőszemélyt képzel el, aki burokban született, ezért maximálisan ki akarja próbálni az élet kísértéseit. Sorrentino művészetének lényege abban is áll, hogy nem ad hozzá megfejtési kulcsot, meghagyja neked a szabadságot, hogy azt képzelj mögé, amit akarsz.
magyarnarancs.hu: A te értelmezésedre lennék kíváncsi...
CDP: Parthenopé személyében egy olyan nő fejlődését mesélem el, aki a veszteség fájdalmán – a fivére öngyilkossága, halála –, keresztül próbál túlélni, felfedezni önmagát, a környezetében élőket, azt hogy mi húzódik a látszatok mögött. Ezért választja az antropológiai tanulmányokat, holott simán elvihetné őt a modellkedés, a színészet más irányba.
magyarnarancs.hu: A rendező emlékezett rád az Isten keze című korábbi filmjéből?
CDP: Nem tudom, nem kérdeztem meg tőle. Abban a filmben tulajdonképpen csak statisztáltam, de kivágták a jelenetemet. Mindenesetre az volt a munkamódszere, hogy jeleneteket mondatott, improvizáltatott heteken át, meghallgatásról meghallgatásra. Jó ideig fenntartotta bennem a bizonytalanság látszatát, mígnem könyveket nem adott a kezembe Nápolyról, a tengerről, a szirénekről. A forgatás előtt volt egy hónapom, amit ott töltöttem, ismerkedve az ottani emberekkel, a nápolyi dialektussal. Ami a legcsodálatosabb, hogy az egyoldalú meghallgatások átcsúsztak kölcsönös párbeszédekbe, közös keresésbe. Így lett Parthenopé a mi közös gyermekünk Paolóval.
magyarnarancs.hu: Nápoly szépe megszerzi, ami kell neki, tudást, szexet, élvezeteket, másfelől kívülről figyeli az embereket, minden egyes találkozást úgy él meg, mint egy antropológiai kutatást. Ez a kettősség szándékolt volt?
CDP: Kellenek számára az önmegerősítés pillanatai, ezt keresi a fizikai kontaktusokban, közben szeret magányba menekülni, erősen váltakoznak a hangulatai. Celesteként magamra ismerek abban, hogy egyfajta folyamatos melankólia telepszik rám, hogy a kíváncsiságom megállíthatatlan, hogy egyre többet megértsek életem szereplőiből, a belső működésem intim, zárt területeiből. Ebben az értelemben párhuzamosan ketten írtuk ezt a filmet Sorrentinóval. Az ő személyiségében is tetten érthető a végtelen melankólia.
magyarnarancs.hu: Mivel magyarázod Parthenopé erotikát sejtető kapcsolatát a fiútestvérével?
CDP: Egymásnak részei ők Raimondóval, minden bizonnyal a legsérülékenyebb módon. Hideg-rideg tartásban nőnek fel a mindig elfoglalt, gazdag, de érintésekben, érzelmi gesztusokban szegény szülők révén. Szeretetkapcsolatuk kompenzálása a hiányzó szeretetnek. Úgy működnek, mint az ikrek, elválaszthatatlanok. A tragédia, Raimondo öngyilkossága valahol azért is történik meg, mert lehetetlen ezt a szerelmet megélni.
magyarnarancs.hu: Hogyan változtatta meg az eddigi életedet a film többnyire pozitív fogadtatása, kezdve Cannes-tól, ahol versenyben szerepelt?
CDP: Eléggé, rengeteget utazom a film promóciójának köszönhetően, sok új helyzettel, nagy érdeklődéssel találkozom. Nem beszélve arról, hogy az eddigi ismeretlenségből láthatóvá váltam úgymond, megismernek. Még nem tudom, mire fog kifutni az egész, egyelőre igyekszem megélni a száznyolcvan fokos fordulattal járó élményeket.
