Hibátlanul demonstrálja, hogyan lehet egy-két alanyon, állítmányon és néhány jelzőn kívül minden lényegeset figyelmen kívül hagyni egy regény erényeiből, mintha az adaptáció készítői nem is a könyvet, csupán annak ütős borítóját és fülszövegét filmesítették volna meg. Walker regényét a hangja adta el, az a nagy megfejtéseket másokra hagyó, póztalan próza, mely úgy hatott, mint egy vállrándítás: „ja, ez van”.
És hát, ja, Walker a közelmúltbeli amerikai sorsok közül a „nyeretlen kétévesként Irakba mentem, a háborúban összetörtem, ehhez jött az OxyContin, majd a heroin, később a bankrablás” történetszálat húzta. Amit aztán meg is írt a börtönévei alatt. A „túlélték, mégis meghaltak” kegyetlen abszurditásával és egy vállrándítás természetességével. És akkor jöttek a Russo testvérek, akik a Bosszúállók: Végjáték után a kicsiny emberi drámák szabad levegőjén keresték a megújulást, és jött Tom Holland, akinek Pókemberként szintén kevés lehetősége adódott, hogy az emberiségnél kisebb tétekkel játsszon. Csináljunk valami független filmeset! Talán ezzel a nagyon is emberi igénnyel kezdődött minden egy fárasztó Avengers-meeting után, hármójuk közös erőfeszítésének eredménye pedig rögtön három takaros és semmitmondó film lett egyben: egy szerelmes, egy háborús és egy drogos. Ez már nem Walker drámája, hanem három piaci szereplőjé, akik a képregényvilágok nyomása alatt olyasmire vágytak, ami a Sundance fesztiválra is nevezhető.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
