Aynur nő. Abban a zárt, szigorúan vallásos, perverz módon patriarchális közegben él, amivé saját életterét formálta a török közösség egy része – Németországban. A viszonyítási pont itt továbbra is az óhaza középkori szokásrendszere (a főhős az esküvőjén látja először a férjéül kijelölt anyaországi unokatestvérét) és a Korán szűk látókörűen értelmezett előírásai. Aynur engedelmes, a számára kijelölt életet (szolgálni férjét, szülni a gyerekeket sorban) nem kérdőjelezi meg. A családja addig szereti őt, amíg terhesen, férjétől kékre-zöldre verve haza nem tér. Onnantól szégyellik, onnantól csak zavar (a gyerek mindig sír), onnantól botrányos a viselkedése (tanulni merészel, önálló életet szeretne), s még arról is ő tehet, ha egyik kanos bátyja közelít hozzá.
Aynur lép. Elköltözik. Leveszi a kendőt. Dolgozni kezd. Kapcsolata lesz. Fivérei fenyegetései előtt nem hajol meg. A legkisebb megöli. Az ún. becsületgyilkosságból a gyilkosság egyértelmű, a becsület meg sehol – hiszen az a sunyi számítás van mögötte, hogy a kiskorú majd enyhe ítéletet kap.
Az eset valóságos, és nem egyedi. A feldolgozás elemelt: saját történetét a túlvilágról narrálja az áldozat, a közeg bemutatása tudatosan ismeretterjesztő filmes (kapott is érte eleget iszlamofóbiát kiáltó kritikusaitól a női szenvedéstörténetek iránt elkötelezett Sherry Hormann rendezőnő). Ám az érzelmi telítettség hiteles, és ne feledjük: valakit – úgy, ahogy és azért, amiért – tényleg megöltek nemzeti gőgtől és vallási fanatizmustól elvakult emberek. Akik ma szabadon és hősként élnek Törökországban.
Elérhető az HBO-n
