„Lelke van neki” – szoktuk mondani az olyan filmekre (családi, kutyás, sportos, néha zenés karriersztori), amelyek az ezerszer látott formulát ezeregyedszer is felszolgálják nekünk, mi pedig zokszó nélkül be is kajáljuk. De persze mindig megideologizáljuk: jók voltak a zenék, aranyos a kutya, egyedi a látványvilág vagy viccesek a viccek. Ja, és látszott, hogy mindenki szívből dolgozott, a hősnőtől a best boyig.
A Családi bunyó is pont ilyen – sőt, még ilyenebb. Van benne egy elcseszett, de azért szerethető család, minden második mondatuk a sitkóról meg a bankrablásról szól, de látszik, hogy a légynek sem tudnának ártani; egy főhősnő, akit csak festett hajjal, bőrcuccokban tudnak geeknek álcázni; a zee természetesen oldschool és jól szól, valahol a környéken pedig még egy cuki kutyust is találtak. A sztori igaz történet, és egy angol kisvárosi családról szól, ahol mindenki bunyózik, de csak a lány kapja meg élete lehetőségét, hogy beállhasson a rivaldafénybe The Rock mellé.
A Családi bunyó minden egyes pillanata előre eltervezett – pont, mint a pankrációban. Ahogy azonban a bunyók élvezeti értékéből sem von le, hogy előre lezsírozták, egy filmnek sem feltétlen árt, ha pontosan tudja, mi akar lenni és kinek akar szólni – már ha jól meg van csinálva. A Családi bunyó pedig elég jól muzsikál. Florence Pugh a gyengébb pillanatokban is cipeli hátán a mozit, a helyszín és hangulatváltások miatt a sztori nem ül le egy percre sem. A tanulság is átjön: minden sikeres ember mögött áll egy család, Dwayne Johnsonból pedig csak egy van.
Forgalmazza a Fórum Hungary
