A dobozolóüzemben sem könnyű, hát még otthon. Hát még, ha a feleség, két gyermek édesanyja egyszer csak eltűnik, a hűlt helye és egy messziről küldött képeslap marad csak utána. Ezt a hűlt helyet járjuk körül: apa otthon a rámaradt gyerekekkel, apa a gyárban a rábízott munkásokkal, apa a rokoni segítséggel, apa a szakszervezetben, apa a konyhában – Romain Duris mindent meg is tesz, hogy bérből-fizetésből élő gyári alkalmazottnak és hétköznapi apának higgyük, akire ráomlik az élet. Bár a francia sztár kilóg kissé a munkásszerepekre castingolt kollégái közül, a műegészet körüllengő életszag megkönnyíti az ő és a néző dolgát. Hiszünk is neki, nem is, de a gyereketetés céljából kibontott müzlisdobozban több a realizmus, mint nemzeti filmtermésünk legjavában, és ez azért megolajozza az azonosulást. Persze, nem kell ettől elalélni, a müzli-realizmus egy ismert technika, ahogy más műfajban a dzsungelharc és annak életszerű ábrázolása. A titka az, hogy jól kell csinálni, és itt jól van csinálva (rendezte: Guillaume Senez), még ha olykor bekúszik egy-egy érzelmes zeneszám is.
A francia filmben az a jó (még ha olykor belga is), hogy egy-két év terméséből meg lehet ismerni a középső és alsóbb néposztályok minden árnyalatát. Míg Duris a gyárban és otthon küzd, egy tehetősebb nappaliban Bérénice Bejo válik (Rég nem szerelem, 2016), egy szerényebb konyhában pedig Vincent Lindon néz farkasszemet a munkanélküliséggel (Mennyit ér egy ember?, 2015), miközben Léa Drucker valahol a két réteg között menekül brutális férje elől (Láthatás, 2017).
Forgalmazza az ADS Service
