A gondosan csiszolgatott kifejezőeszközök, a nézőt szinte gúzsba kötő szubjektív nézőpont, a cselekményt mozgató rejtély, a szándékosan többértelmű, lyukacsos elbeszélés és a háttérben ólálkodó, de teljes pompájában soha meg nem pillantott borzalom mind a folyamatosság felé mutatnak. A Napszálltában megvan a nagyszerűség csírája, de nem tud egészében kibontakozni – mintha a Saul fiában azonnal szinte tökélyre fejlesztett filmnyelv egy másik narratív közegben nem működne olyan jól.
Nemes Jelest ezúttal is egy nemzeteket egyenként és közösen is megroppantó trauma foglalkoztatja, ami most az első világháborúban ölt testet. Leiter Írisz (Jakab Juli) még a tündöklő Budapestre érkezik, hogy tűzvészben elhunyt szülei világhírű kalapszalonjában dolgozzon.
A szalont már Brill Oszkár (Vlad Ivanov) vezeti, aki hűségesen igyekszik őrizni a Leiterek alapította márka hagyományát. Nem szeretné, hogy a lány az üzletben dolgozzon, és hamarosan ki is derül, hogy miért: rettegi a Leiter-sarjak nevét, mert Írisz állítólagos bátyja, Kálmán – aki egykor szintén Brill alkalmazottja volt – rátámadt, és brutálisan meggyilkolt egy grófot is. Írisz nem tágít, visszatér Brillhez, de a kalapkészítés mellett egyre inkább rögeszméjévé válik titokzatos fivére. Ahogy a nyomába ered, egyre inkább feltárul a felszínen ragyogónak és virágzónak tetsző Budapest mocska.
| ||
Nemes Jeles a lánnyal együtt a nézőt is egy egyre mélyülő, sötét örvénybe löki. Ahogy Saul történetében, úgy itt is a főhőshöz láncolják a nézőt a szűk, társított beállítások, az Íriszt körülölelő baljós moraj és suttogások, a szinte a pórusaiig hatoló, fullasztó arcközelik. A film nem engedi a kritikus eltávolodást, sőt a játékidő előrehaladtával a dezorientáció már-már az élvezet rovására megy (már ha lehet a Napszállta esetében hagyományos értelemben vett élvezetről beszélni). Különös rendezői választásnak tetszik, hogy hiába az aprólékosan rekonstruált századelős kulissza, a totálok hiánya nem engedi érzékelni a város valódi méreteit. Inkább csak a rémült, vágóhídra szánt állatok módjára kavargó tömeg érzete marad, Budapest széles, világos sugárútjai és fényes szalonjai Írisz pokoljárásával párhuzamosan gyomorra emlékeztető sikátorokká és mocskos hátsó udvarokká válnak, anélkül, hogy pontosan érzékelnénk, merre járunk.
A Napszállta egymásból nyíló rejtélyek láncolata, melyek paradox módon csiklandozzák a néző fantáziáját (jóval a film vége után is), ugyanakkor hiába sorjáznak szinte végeláthatatlanul, mégsem alkotnak olyan tömör, a nézőt magába fonó szövetet, mint ami a Saul fiát jellemezte. Ott az alaposan átgondolt, a témához illően válogatott kifejezőeszközök és az ebből létrejött forma hézagmentesen kapcsolódtak a tartalomhoz. Ám a Napszálltában nincsen annyi sajgó hús, amit a rendező felboncolhatna aprólékosan csiszolt stíluseszközeivel. Mintha Nemes Jelest megkísértené első sikere megismétlésének vágya. De az első világháború képében közelgő végzet, a birodalom összeomlásának baljós ígérete nem úgy működik, mint a holokauszt, nem olyan direkt, nem tölti be úgy az érzékeket a jelenléte. A Napszállta leginkább a még pompásnak tűnő, de lassan rothadó Monarchia lenyomata kíván lenni, a birodalomnak, amely megérett a pusztulásra (pontosan ez a véleménye Leiter Kálmánnak is a birodalmi dekadenciát jelképező kalapszalonról is, melyet megszállottan el akar pusztítani). Mégis, Nemes Jeles mintha elveszni látszana az egyre szövevényesebb rejtélyhálózatban (Kicsoda Leiter Kálmán és létezik-e egyáltalán? Mi lesz a Leiter-szalon „kiválasztott” kalaposlányaival, akiket a bécsi udvarba visznek? Miért kell vesznie a kalapszalonnak? Miért ölte meg Kálmán a grófot?), melyből valóban izgalmas noir-cselekmény kerekedhetne, ha a rendező komótos formalizmusa és a cselekménnyel szemben az érzeteket preferáló koncepciója nem dolgozna a feszültség ellen. Emiatt a Napszálltában nem állnak össze egységes egésszé Erdély Mátyás bravúros operatőri megoldásai, az egyenként is nyugtalanító rejtélyek, a perfekcionista történelmi kulisszák és a hipnotikus atmoszféra. Két és fél órán keresztül már szinte bosszantó ez az egyenetlenség, az elvétett ritmusban sűrűsödő rejtélyek (melyek közül sokat végleg elenged a film) és a hosszú, eseménytelen bolyongások a hamarosan összeomló Monarchia szívében. Ami mégis összetartja a filmet, az a delejes, kissé androgün Jakab Juli/Leiter Írisz, aki állandó középpontként, mégis higanyszerűen változva stabilizálja a nézőt a néha a koncepció részét képező, máskor a rendezői/forgatókönyvírói hiányosságokból adódó zavarban (az ő ideális komplementere a fennálló rendet jelképező Brill/Ivanov). Az ő rejtélye marad igazán a nézővel: csupán a káosz, a közelgő pusztulás szemlélője-e vagy annak hozója? Azért jött vissza Budapestre, hogy szemtanúja legyen a bukásnak, vagy azért, hogy elindítsa azt? Elsőre úgy tűnik, mintha Saulhoz hasonlóan őt is egészen nekünk adná Nemes Jeles, pedig hiába látjuk mindig őt, sosem látunk belé igazán. Ezzel együtt lesz a Napszállta komoly hibái ellenére is lebilincselő, bosszantóan tökéletlen film.
Forgalmazza a Mozinet
