Liam Neeson is elmondta a maga őszödi beszédét. A színész a minap sokadik bosszúfilmjét volt hivatott reklámozni, amikor egy ártatlan újságírói kérdésre a szokásos PR-duma helyett bűnbánó vallomásba fogott élete egy korai szégyenfoltjáról. Eszerint egyszer régen egy ólmosbottal (cosh) nekiindult, hogy bosszúból fekete embert öljön, bárkit, aki fekete, az útjába akadna és belekötne, mármint a színészbe, akinek barátját valaki, feltehetően egy fekete férfi megerőszakolta. Hogy akkor Neeson rasszista-e, és ha igen, miért nem (vagy fordítva), az ezen a ponton teljes biztonsággal nem megállapítható, az viszont igen, hogy a váratlan vallomások szakmailag semmiképpen sem tekinthetők a PR-beszélgetések helyes irányának. Az ugyanis a következő: – Mr. Neeson, miért döntött úgy, hogy elkészíti Az eltűnés sorrendjében c. véres fekete-komédia remake-jét? – Nos, már az eredeti is nagyszerű volt, és Stellan Skarsgård briliánsan hozta a hókotrósofőrt, aki bosszúból a halál angyalává válik. És nagyon bírom az északi humort is, de Hans Petter Moland rendezővel, aki az eredetit is rendezte, ugye, úgy éreztük, Amerikába helyezve más ízekkel is gazdagíthatjuk e nagyszerű sztorit. Ezen a ponton általában rászólnak az újságíróra, hogy álljon fel, mert lejárt az ideje, ami nem is akkora baj, mert azt úgyse vallotta volna meg a színész, hogy bár új ötletük nem nagyon volt, de az amerikai piacnak minden vicc új, és egy indiános poént is elsüthettek. Csak kevés újságírónak adatik meg a szerencse, hogy egy világsztár pont az ő diktafonjába kíván meggyónni.
Forgalmazza a Freeman Film
